Ha eddig nem lett volna elég ürügy, ami miatt az ügyeletes román uszítók uszíthattak a magyarok ellen, akkor most itt az újabb: a Hargita megyei közgyűlés ismét a székely zászlót fogadta el a megye zászlajaként.

Az esemény román tálalását jól jelzi az állami Agerpres hírügynökség gesztusa: a hír vezető helyen jelent meg a hírügynökség honlapján, és már a címben kiemelték, hogy a megye román közösségének jelképei nem kaptak helyet a zászlón.

Mintha a vexillológiában, illetve a heraldikában évszázadok óta bevett, kötelező gyakorlat lenne, hogy etnikai alapú szimbólumok kapnak helyet egy zászlón.

A hiszti forrása természetesen a magát a székelyföldi románok egyetlen és igazi képviselőjének kikiáltott, soviniszta Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok Civil Fóruma nevű szervezet, amely fennállása óta korrektül és megbízhatóan dolgozik a magyar-román viszony rontásán, az országos román közvélemény magyarok ellen uszításán.

A szervezet azzal az igénnyel lépett fel, hogy a megye zászlaján az ottani román közösség jelképei is kapjanak helyet – a legutóbbi verzió az volt, hogy egy piros tölgyfalevél szimbolizálja a megye románságát.

Az igazi cél természetesen nem ez volt, hanem az, hogy vagy „meghekkeljék” a székely zászlót, vagy ha – amint az várható volt – ez nem is sikerül, országos botrányt gerjesszenek a magyarellenes uszulásra mindig is kapható bukaresti román sajtó segítségével.

Annyit érdemes megjegyezni, hogy a székelyföldi román közösség eredetileg minimális létszámú volt, számarányukat egyrészt a megyehatárok tologatásával, másrészt – főleg a fasiszta kommunista Ceaușescu-rendszer idején – mesterséges betelepítéssel próbálták növelni. A betelepítettek egy részében pedig a mai napig él a szent küldetéstudat: minden eszközzel harcolni minden ellen, ami a közeg magyar jellegét jelzi, és mindent megtenni annak érdekében, hogy a Székelyföld ősi román földnek tűnjön.

Ennek a doktrínának a letéteményese a fent nevezett szervezet is, amely teljes mellszélességgel beleállt abba a küzdelembe, amelyet a román hatóságok folytatnak a székely zászló ellen.

(Mindemellett a magyar többségű Székelyföld hatóságainak mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy a jó szándékú, egyszerű román emberek egy pillanatig se érezzék azt, hogy bármilyen kérdésben diszkriminatívan lépnek fel velük szemben – de a megyezászlóügy nem ilyen.)

Nota bene: a jelenleg székely zászlóként ismert kék-arany szimbólum nem régi, azt néhány éve tervezték meg. Csakhogy az egyszerű székely polgárok elfogadták, és a magukénak vallják, olyannyira, hogy a saját házukra is kitűzik. Igaz, ebben nagy szerepet játszott a román hivatalos szervek ostobasága is: ha nem kezdenek hadjáratot ellene, előfordulhat, hogy a kitalálóin kívül nem sok embert érdekelne. Így azonban annak is beleégett a tudatába, akinek amúgy sok köze nincs a székelyekhez, és ma mindenütt a soviniszta hatóságok által üldözött kisebbségi szimbólumként tekintenek rá. Nem is valószínű, hogy fölmerült volna a megyezászlóként való „törvényesítése”, ha az állami szervek nem indítanak hadjáratot ellene. (A zászló megyezászlóként való elfogadása elleni érvek közül még az MPP-é a leginkább megfontolásra érdemes, hiszen a hatályos, éppen a székely zászló ellen hozott zászlótörvény megtiltja, hogy két megyezászló egyforma legyen, de ezt majd Hargita megye lemeccseli a Kovászna megyei elöljárókkal.)

Azon román barátainktól, akik most a román szimbólum hiánya miatt hőbörögnek, most csak annyit kérdeznénk: Románia hivatalos zászlaján ugyan mi képviseli az őshonos, tehát nem a román állam létrejötte után bevándorolt, hanem évszázadokkal annak megalakulása előtt jelenlegi lakhelyén élő, több mint 1,2 millió fős romániai magyar közösséget?

Természetesen semmi. És ez így is van jól. Most hagyjuk azt az elméletet, miszerint a mai román zászló alapját az erdélyi címer színei képezik – a zászló mai formájában, a függőleges piros-sárga-kék sávokkal a román állam és a román intézmények szimbóluma, amivel magyar ember – hacsak nem szenved komoly identitászavarban – már csak a román hivatalos szervek folyamatos magyarellenes gesztusai miatt is nehezen tud azonosulni.

De amúgy jó is, hogy nem szerepelnek rajta külön etnikai vagy más közösségi jelképek, ellenkező esetben – ha ezt mindenhol élő gyakorlattá tennénk – minden állam zászlaja úgy nézne ki, mint egy karácsonyfa.

De nem csak, hanem – ha már megyezászlónál tartunk – a megyei szimbólumok is. Vegyük például szűkebb pátriám, Bihar megye címerét: van benne búzakalász, hal, bástya és folyó. Most mondja meg valaki: ezek közül melyik a magyar, román, szlovák vagy sváb etnikai elem jelképe?

A román „civil” fórum egyébként azon az alapon bírálta a székely zászlót, hogy az „kizárólag etnikai elemeket” tartalmaz. Nos, igaz ugyan, hogy a nap és a hold hagyományosan a székelyekre is jellemző jelkép, de azért ne felejtsük el, hogy a nap az argentin és az uruguayi zászlón is látható, a félhold meg egy csomó muzulmán többségű országén – ennyit arról, hogy kizárólag „etnikai” szimbólumok lennének. Ennél már csak az nevetségesebb hogy dák jelképet is követeltek a zászlóra – vélhetően azon általuk tényként kezelt legendára alapozva, miszerint a románok a dákok leszármazottai lennének.

Amit most a Hargita megyei románok művelnek, pont olyan, mintha mi, romániai magyarok elkezdenénk hőbörögni, hogy azonnal helyezzék föl a mi jelképünket is a román zászlóra: egy tulipánt, egy bográcsgulyást, egy székely bicskát, egy piros alapon fehér kürtőskalácsot majszoló zöld huszárt, vagy esetleg, ha már a románok annyira rajonganak a franciákért, egyszerűen csak a francia Bercsényi-huszárok barettjén a magyar hagyományokra való utalásként viselt magyaros vitézkötést, a La Hongroise-t.

Ugye, milyen nevetségesen hangzana? Nem is akarunk ilyesmit – ehelyett használjuk a saját jelképeinket: elsősorban a magyar zászlót, illetve a regionális identitást kifejező „alszimbólumokat”, a székely, a partiumi vagy a bánsági lobogót. És természetesen – ahogy a románok is joggal megkövetelik a  román zászló tiszteletét – ugyanolyan joggal követeljük meg mi is a saját jelképeink iránti tiszteletet a román hatóságoktól és polgároktól azokon a területeken, ahol őshonos közösségnek számítunk.

Úgyhogy, ha a székelyföldi románok a saját jelképeiket akarják nyilvánosan látni, első sorban vessék tekintetüket a minden székelyföldi közintézményen kötelező módon ott lobogó román zászlóra. És ha ez még nem elég nekik, akkor tervezzenek, és közmegegyezéssel fogadjanak el saját zászlót. Ha pedig ez megtörtént, használják bátran mindenhol.

De ha magát a helyi román közösség képviselőjének kikiáltó szervezeteknek mindez valamiért nem tetszik, sőt folyamatosan konfliktust gerjesztenek és uszítanak, akkor magukra vessenek. És ne csodálkozzanak, ha felvetésükre csupán annyi a válasz: a jelképük akkor kerül fel a székely zászlóra, amikor a székely bicska a román trikolórra.