Nem biztos, hogy Eminescu nemzetállama a tuti

Persze, a fejekben kellene változnia valaminek, hogy ezt el lehessen fogadni.
Hirdetés

A Corbii albi portál idén tavasszal közzétette Kisebbségi bánságiak című cikkemet, mely akkoriban rendkívül változatos reakciókat váltott ki az olvasókból. Egyeseket főleg az anyag címe zavart, de a tartalma is, mindennek elmondtak: „elszakadáspárti, hazaáruló, hazug oláh”. De örömömre sokkal nagyobb volt azok száma, akik megértették írásomat és ennek megfelelően reagáltak. A megjelenés után nem sokkal a virtuális térben folytattam párbeszédet egyik barátommal, egy vajdasági publicistával, aki soraimat elolvasva a következőt mondta: „Testér, meghívlak Újozorára (Uzdin), a szerb bánsági románok szellemi fővárosába, egy szimpóziumra. Kérlek, gyere el.” (Az eredeti szöveg erős tájszólásban íródott: „Frace, iacă io cie invit la Uzdin, în Capitala spirituală a românilor din Banatul sârbesc, la un sâmpozion. Fă bine şi vină pră la noi” – a szerk.)

Így is tettem. Április végén Újozorán voltam, nem messze attól a helytől, ahol a Lugoson – gyerekkorom helyszínén – áthaladó Temes belefolyik a Dunába és higgyék el, mélységesen meghatott mindaz, amit ott, abban a csodálatos román fészekben láttam.

Nem megyek bele a részletekbe, mert a szétszórt románokról, akiket a történelem vihara elszakított a nemzettől és akiket rossz törvények megakadályoznak abban, hogy szavazzanak, már írtam korábban is, amikor kihangsúlyoztam, hogy „a bukovinai Fântâna Albă-nál nyugvó több ezer halott néz… a parlamenti képviselő urak szemébe”. (A szétszóródott magyarságról nemrég írt kollégám, Szabó Csaba.)

Valószínűleg sohasem vetettem volna papírra ezeket a sorokat, de az újozoraiak ma eszembe juttatták, hogy „a testvérek örökké testvérek maradnak” és hogy

az azonos nemzethez tartozás érzése fittyet hány a határoknak és a politikusoknak.

Ezek a románok, akik leközölték cikkemet a helyi hírlapban, a Tibiscusban és akik bátorításon kívül semmi mást nem várnak el Romániától, azon túlmenően, hogy megvendégeltek, azt is értésemre adták, hogy a szívükhöz szóltak azok a sorok.

Öreg kontinensünkön a románok nem képeznek kivételt, ugyanis más népek is vannak hasonló helyzetben és számunkra a magyarok jelentik a legélőbb példát. Bár Európa egységre törekszik, ez a legjobb esetben is a következő nemzedékre marad, mert még ma sem létezik egy teljes mértékben kielégítő elmélet az államról, még mindig viták vannak az állam természetéről, formáiról és funkcióiról. Ugyanez a helyzet akkor is, amikor a nép és a nemzet között állítanak fel összefüggéseket.

A 2009-es értelmező szótár szerint a nép az emberi közösség történelmi, a törzsnél fejlettebb és a nemzetet megelőző formája, melynek tagjai ugyanazon a területen élnek, ugyanazt a nyelvet beszélik és ugyanaz a kulturális hagyományuk, a nemzet pedig olyan emberi közösség, melyet a területi egység, a történelmi és kulturális identitás tudata és általában véve a nyelvi és vallási egység jellemez. Véleményem szerint mindkét meghatározás egyértelmű a területi egységet illetően, bár a „gondolkodásban és érzésekben” megmutatkozó szellemi egységre is utal, és felmerül bennem a kérdés, vajon mire gondolhat e sorokat olvasva valaki, aki véletlenül románabbul érez, mint egy mioritikus tájakon élő, de aki szintén véletlenül e térség határain kívül él…

Európában a helyzet e téren is változatos, és azt hiszem, hogy ezt nagyon jól kifejezi az a nemzetfogalom, melyet Frunda György, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése jogi bizottságának jelentéstevője ismertetett Románia Szenátusának 2006. február 13-i ülésén:

„Nehéz munka volt, ezt már az elején tudtam, ezért a kezdeti tájékozódási szakaszban elküldtem egy kérdőívet az Európa Tanács összes tagországának, melyben információkat kértem az alkotmányi rendelkezésekről: nemzetállamként, etnikai nemzeti, polgári nemzeti államként határozzák meg magukat, népek államai, vagy nincs ilyen jellegű meghatározásuk.

Berlinben megszerveztem egy konferenciát, melyre meghívtam három alkotmányjogi egyetemi tanárt Franciaországból, Horvátországból és Magyarországról. Ez az egész munka több mint egy évig tartott és Románia dicséretére legyen mondva, azon országok egyike volt, mely válaszolt a 35 tagországból.

Amikor megkaptam a kérdőívre adott válaszokat, megpróbáltam egy előzetes szóbeli ismertetőt tartani.

Voltak olyan államok, melyek nemzetállamként határozzák meg magukat.

Nemzetállami meghatározást csak három esetben kaptunk

(Románián kívül): Ukrajnától, Litvániától és Horvátországtól, három új, fiatal államtól, melyek szükségesnek tartották a – szó etnikai értelmében vett – nemzeti önmeghatározást, hogy megvédhessék magukat.

A második csoportot a polgári nemzetek alkották: ezek olyan tagországok, melyek nem nemzetállamként határozzák meg magukat, de az alkotmányi rendelkezéseikben azt állítják, hogy a hatalom a nemzettől származik, szabályozzák a nemzeti jogot, így ezeket az államokat polgári nemzeteknek lehet tekinteni. Többek között Belgiumról, Franciaországról, Lengyelországról, Szlovákiáról van szó.

Más államok különbséget tesznek a nemzet és a nép között, például: Spanyolország, Észtország, Magyarország, Olaszország, Szlovénia, vagy Görögország.

Végül van az államoknak egy ötödik csoportja, melyek nem nemzetiként határozzák meg magukat és nem is beszélnek a nép nevében. A következőkről van szó: Bosznia és Hercegovina, Ciprus, Dánia, Izland, Liechtenstein, Luxemburg, Norvégia, Hollandia és Macedónia Volt Jugoszláv köztársaság.

Szóbeli tájékoztatásom során bemutattam mindezeket az aspektusokat és rámutattam arra, hogy a nemzetek klasszikus meghatározásában két klasszikus elméletünk van: a francia elmélet, mely szerint egy állam, egy nemzet; és a német elmélet, mely szerint a nemzet egyes részei akár a kérdéses ország határain kívül is élhetnek.

Hirdetés

Lehetetlen volt megpróbálnunk közös nevezőre hozni a két fogalmat, a két elvet. Az ülés vitái alapján egyértelmű volt, hogy ez lehetetlen, és akkor a nemzet fogalmának modern, a német meghatározáshoz sokkal közelebb álló polgári nemzeti megközelítése felé vezettem a vitát.

A polgári nemzet szerződést jelent a polgár és a város, a polgár és az állam között, ezekben az esetekben az állam elismeri a többetnikumosságot.

És végül a kollégák javaslatára elfogadtunk egy jövőbeli egységes Európa felé vezető elképzelést, a kozmopolita nemzetről beszélve.

A kérdéses ülés végén azt a következtetést vontam le, hogy

nem a nemzet fogalmának új meghatározását kell megtalálnom,

hanem egy új fogalmat, egy európai, rugalmas, toleráns, a többi nemzet kultúráját, hagyományait, történelmét megismerni kész, eziránt nyitottabb fogalmat. És implicit módon itt merült fel a nemzeti kisebbségek kérdése, mert akár a francia, akár a német megközelítést fogadom el, a kisebbségek vagy a többségi nemzet részét képezik, a francia elképzelésben, vagy a kulturális nemzet részét, a német elképzelés szerint.”

Azok számára, akik nem tudnak róla, megjegyzem, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése a szomszédos államokban élő magyarokról szóló 2001. június 19-i magyar törvény kapcsán elfogadott, a nemzeti kisebbségek számára az anyaállamok által biztosított kedvezményes bánásmódról szóló 1335/2003. sz. Határozatának 10. pontjában azt kérte a jogi bizottságtól, jelöljön ki egy jelentéstevőt egy nemzetfogalomról szóló jelentés összeállítására, és erre Frunda György szenátort választották meg. Amióta elkezdtem ezt-azt kideríteni arról az életről, melyet itt élünk a világnak ebben a szegletében, előbb az öregek elmondásaiból, aztán az ezzel-azzal folytatott beszélgetésekből, egyre közelebb kerültem a lényeghez. Lassan-lassan megértettem, mennyire teljesültek azoknak a románoknak a reményei, akik úgy döntöttek, hogy egyesülnek a Román Királysággal, de ugyanakkor arra is felfigyeltem, hogy az erdélyi magyarok úgy érezték, magukra hagyta őket az a nemzet, melytől ugyanaz a vihar elszakította őket. Ami a vitatott törvényt illeti, ha annak alapján ítélem meg, amit én az erdélyi magyarokról tudok, akkor azt hiszem, hogy elsősorban a magyar állam által nyújtott kárpótlás kívánt lenni, mert…

… az „ejtőernyősök”, a magyar katonai közigazgatás túlbuzgó tisztviselőinek emléke, akik 1940. augusztus 30-a után, Erdély északi részében azzal tűntek ki, hogy megalázóan viselkedtek a helyiekkel, még a magyarokkal is, sokáig égette ez utóbbiak lelkét… és joggal, mert ahogy Alain Du Nay mondta, az említettek „semmivel sem járultak hozzá az ország két részében élő magyar népesség lelki szolidarizálásához”. Röviden, az erdélyi magyarok akkor némiképp hasonló helyzettel szembesültek, mint az erdélyi románok 1918-ban, mintha a Patria-Mumă megegyezett volna az Anyaországgal, hogy milyen bánásmód jár az erdélyieknek. Tény, hogy

mindkét etnikumban ellenséges érzések maradtak azokkal szemben,

akiktől a szívük mélyén támogatást reméltek.

Azóta sok minden történt – lerohantak bennünket az oroszok; a határ visszakerült a második bécsi döntés előtti vonalára; elmúlt az 1956-os forradalom is, végül a magyarok és a románok megkapták a gulyáskommunizmus (kádárizmus) által nyújtott proletár internacionalizmust, illetve a román nép „legszeretettebb fiának” tanításait – a legtöbbek kétségbeesésére.

Az utóbbi 25 évben még több minden változott,

csak a mentalitásunk maradt ugyanolyan,

de arra gondolok… hogy nem nyújtom a szót. Végső soron csak két választási lehetőségünk van: vagy olyan államban fogunk élni, amilyet Eminescu képzelt el a maga korában: „Ezen ország történelméhez és folyamatos fejlődéséhez az a fő, hogy a román maradjon a meghatározó elem, ő adja ezen államforma mintáját, hogy nyelve, becsületes és nagylelkű hajlamai, jóérzése, egyszóval a géniusza maradjon a jövőben is az ország fejlődési normája és örökre áthassa ezt a fejlődést.” (…) „Nemzetállamot akarunk, nem kozmopolita államot, nem dunai Amerikát. Azt akarjuk, hogy a tölgyfából tölgyfák legyenek, nem vackorfák.” Vagy lemondunk a félelmekről és – másokat is élni hagyva – élünk egy olyan Romániában, mely többé nem mostohája a szerteszéledt románoknak.

Válasszanak!

 

Fotó: vasarhely.ro

Hirdetés