„Saját diagnózisom szerint a betegség neve MMM. Kifejtve a betűszót: migráns média mérgezés. (…)

Én is kezdtem már magamon érezni az MMM tüneteit, amikor nem valamiféle konzervatív és kormányparti lapban, hanem a Magyar Narancsban végig böngésztem Ungváry Krisztián migránsos fejtegetéseit, de egyszerre csak felkaptam a fejem. A szerző ugyanis egy adott ponton ezt írja: »E sorok szerzője 25 évvel ezelőtt – másokkal együtt – egyszerűnek látszó feladatot kapott: pártfogolnia kellett volna egy magyar anyanyelvű moldvai csángó tanulót, akinek több társával együtt azt a feladatot adták lelkes és értelmiséget kinevelni akaró személyek, hogy nyelveket tanuljanak Budapesten. Néhány próbálkozás után be kellett látnom – és az a gyanúm, társaim is így voltak ezzel –, hogy a feladat kulturális okokból megoldhatatlan. Pártfogoltjaink egyszerű falusi emberek voltak, és arra lett volna szükségük, hogy szakmunkás-képesítést és egy jobb pesti albérletet szerezzenek. Tudtommal az ehhez hasonló, a csángó értelmiség képzését elősegíteni hivatott próbálkozások mind kudarccal jártak. Elképzelhetjük, hogy ha az ő esetükben is ennyire nehezen ment az integráció folyamata, mennyivel nehezebb lehet egy olyan személynek, akit sem anyanyelv, sem kultúra, sem vallás nem köt a befogadó országhoz.«

A csángó tehát nem lehet értelmiségi, csak szakmunkás – véli U.K. és kimondatlanul is arra utal, hogy a csángó fiatal már a génjeiben hordozza az alacsonyabbrendűséget.

Véletlen, hogy a Magyar Narancsban megjelent fejtegetéseket éppen aznap este olvastam, amikor jómagam egy csángó rendezvényről tértem haza. És éppen ott ama a csángó költőnő egykori csíkszeredai tanárának érdemeit felsoroló laudációjat olvasták fel, aki – mármint a költőnő – a Magyar Írószövetség tagja, és éppen Velencéből küldte el méltató sorait. És Magyarországon nem csupán egyetemet végzett, tudományos fokozatot szerzett, hanem számos irodalmi és szociográfiai témájú könyvet és tanulmányt is megjelentetett. Ugyanazon a rendezvényen megkérdeztem egy másik kitüntetettet, egy katolikus papot, aki szülőföldjükön középiskolát épített a közeli és távolabbi csángó fiataloknak, hogy immár másfél évtizede nyomon követi-e a végzettek, az ott érettségizettek sorsát. Hogyne – válaszolta – immár vannak közöttük színészek, tanárok, papok, ügyvédek, orvosok és így tovább.

Nem tudom, a Magyar Narancs szerzője hány csángót ismer. Gyakran úgy érzem, a magyar média és különösképpen a magyar televíziók csupán három félét: szerintük mind a három típus kizárólag csoportosan él, és vagy zászlóval a kezében a búcsúra kapaszkodik ki Csíksomlyón az éppen felkelő nap sugaraiba merítve arcát, vagy egész nap táncol annak az ütős hangszernek a muzsikájára, amelynek a magyarországi nézők javarésze amúgy sem tudja megjegyezni a nevét, netán látványos biodíszletet alkot bizonyos nemzetpolitikai rendezvényeken.

Csupán egyetlen dolgot felejtenek el. Hogy a csángó éppen olyan ember, mint bármelyikünk. Lehet értelmiségi, lehet szakmunkás, lehet vendégmunkás valahol Nyugat-Európában, haza küldve a pénzt, tanulhat máshol és visszatérhet a szülőföldjére, meg tehet bármit, amire mint egyén képes. Hogy olykor sajátos szókinccsel és hangsúllyal beszéli anyanyelvét, hogy sajátos a népművészete: az életének csupán egyetlen része.”