(…)

Az 1956-os magyarországi események hatására egyébként nem Kolozsváron alakult ki diáktüntetés, hanem Temesváron és Bukarestben. Kolozsváron a kommunista hatalom már akkor sikeresen játszotta ki a magyar kártyát, mi más lehet a pesti srácok és követőik célja, mint Erdély visszaszerzése, ezek a magyarok nem férnek a nacionalista bőrükbe, itt tönkreteszik a szocializmus vívmányait. A temesvári diákság követelései viszont ugyanazon hangon szóltak, mint a magyarországi ifjaké. Őket a Szekuritáté és a katonaság együttes erővel fékezte meg, október 30-án körbevették és elszigetelték az egyetem épületét, másnap a társaik szabadon bocsátásáért tüntető kollégáikat letartóztatták, katonai teherautókon egy elhagyatott katonai laktanyába szállítottak mindenkit, majd elkezdődtek a retorziók.

 

6.

A magyarellenes él viszont azóta is megmaradt, jól megalapozták, a legsúlyosabb ítéleteket is az 1958-1959-ben megtartott »magyar« perek során hozták meg:  Szoboszlay-perben 10 halálos ítélet, Sass Kálmán-perben 2 halálos ítélet, EMISZ-perben 77 súlyos ítélet. És nem véletlenül: ki nem mondott cél a magyar közösség elrettentése és megtörése volt.

 

7.

De nem csak a magyarokat törték meg. 1958 januárjában újból engedélyezték a zsidók kivándorlását, pár hét alatt 120.000 személy iratkozott fel a kivándorlási listákra. És ezzel gyakorlatilag be is fejezték a romániai politikai közösségben a pályafutásukat, eltávolították őket az állásaikból, »hűtlenség« miatt megfosztották a román állampolgárságuktól, zsidóként sem lehettél jó román.

 

8.

1956-ban és 1956 után az erdélyi magyarságot sikeresen gyúrta át romániaivá a kommunista hatalom. Ezt kellőképpen röstelljük is, ezért nem beszélünk róla, öt évvel ezelőtt elég keserűen állapítottam meg, hogy »mi, erdélyi magyarok mind egy szálig hősök vagyunk, még a román forradalmat is magyar csinálta, mi, erdélyi magyarok nem szeretünk azzal foglalkozni, hogy a koma besúgó volt, feldobott az üzemi szekusnál, mi, erdélyi magyarok betapasztjuk a szemünk, fülünk, ha szent teheneinkről kiderül, hogy az állambiztonságnak daloltak, vagy hogy a papjaink rólunk és egymásról jelentettek, mi, erdélyi magyarok nem építettük az aranykorszakot (vagy ha igen, akkor politikai fogolyként), nem vettünk részt tevőlegesen a diktatúra fenntartásában, nekünk a romániai magyar párttitkárhoz, a néptanács magyar elnökéhez, a magyar agitproposhoz, a magyar újságíróhoz, a magyar belügyishez, a magyar funkcionáriushoz semmi, de semmi közünk, és mivel ő a szomszédunk a mai napig, ezért neki sincs köze akkori magához. Az erdélyi magyarság számára saját történelme Trianontól 1989-ig (kisebb megszakítással, de az magyar világ volt) gyakorlatilag vakfolt.«”