„Kilencvenkilenc százalék a több ezer hozzászólóból úgy nyilvánít véleményt, hogy fogalma nincs Esterházyról, irodalomról. A magyar kommentkultúra elérte azt a mélyenszántó magasságot, ahonnan már nincs továbblépés. És a társadalmi kommunikáció aktivistái minálunk (beleértve a kormány »Megkérdeztük az embereket« című párbeszédei) nem hagyják befolyásolni magukat a tények által. A magyarok így gondolják. Többségi demokrácia vagy mifene.

Ahogy a Nobel-díjak odaítélésénél, az egyes tudományágak kimagasló képviselőiről is össze kell foglalni, hogy »a trópusi betegségek visszaszorításában vannak kimagasló érdemei«, vagy »a neuronok kutatásában ért el átütő eredményeket«. Vannak a témának szakemberei, és nekik elhisszük, hogy az illető tudomány jeles képviselőjével állunk szemben.

Ha elhisszük.

Dunning-Kruger-hatásnak nevezi a pszichológia azt a jelenséget, amikor a homo sapiens annyira buta, hogy nem képes felismerni a saját korlátoltságát.

Nem mennék addig vissza az időben, amikor még – írásbeliség híján – a költészet maga volt a hagyomány és a kultúra. Vörösmarty és Petőfi még hihetett abban, hogy a nép felemeléséért műveli a költészetet, és közösségi érték, amit alkot. A legtehetségesebbek egész népünket akarták taní-tani. A magyar irodalom hagyományosan része az általános műveltségnek. Közkincs. Volt valameddig. Múlt idő.”