1940 augusztusában, néhány nappal a bécsi diktátum előtt, amikor Észak-Erdélyt átengedték Magyarországnak, Corneliu Coposu a zilahi Luceafărul Kiadó által kiadott brosúrában magyarázta el, mivel indokolta Magyarország az Erdély felének annektálására vonatkozó igényét és hogy mi valójában a történelmi igazság.
Marin Pop, a zilahi Megyei Történelmi és Művészeti Múzeum történésze szerint Corneliu Coposu akkoriban Iuliu Maniu személyi és politikai titkára volt, tehát nemcsak egy újságíró szemszögéből nézve beszélt, hanem a nemzeti és nemzetközi érdekek és politikai játékok alapos ismerőjeként.
Olvasson még:
„Az itt bemutatott adatok csak részlegesek. Azért ismertettem őket, hogy rámutassak az Erdélyre vonatkozó történelmi és etnikai jogainkra és hogy azok segítségére legyen, akik a most napirenden lévő vitákban számokat és neveket keresnek majd annak bizonyítására, hogy Trianon olyan jogunkat ismerte el, melyről soha nem fogunk lemondani!”, indokolta lépését a Senior (vagyis Coposu – szerk. megj.).
Corneliu Coposu ezt követően sorra vette az összes érvet, melyekre Magyarország az Észak-Erdély annektálására vonatkozó kérésének indoklásául hivatkozott, majd adatokkal és számokkal mindegyiket megcáfolta. „Mit akarnak a magyarok? »Igazságot«! – És mit értenek ők igazság alatt? »Az Ezredéves Magyarország helyreállítását!« – Röviden, el akarják venni az országunkat. »Jogunk van rá!« – mondják ők. Érte a mellüket döngetik velünk szemben. Másoktól meg koldulnak”, írta Coposu a magyarok érveit felsorolva: földrajzi helyzet, a korábbi gazdasági egység, a magasabb rendű kulturális helyzet, a lakosság óhaja, hogy visszatérjen Magyarországhoz, az etnikai felsőbbrendűség és a történelmi hagyomány.
A földrajzi érv: „Nincs aranyuk és szenük! (…) Nekünk még nincsenek sztyeppéink, mégsem kérünk tőlük!”
Corneliu Coposu a földrajzi érvvel kezd, és úgy gondolhatnánk, hogy humorosan kezeli az ügyet, ha nem tudnánk, mekkora kétségbeesés volt akkoriban az erdélyi románok, köztük Corneliu Coposu lelkében is.
„Mindenekelőtt azt mondják, hogy a régi Magyarország jól összerakott volt, megfelelőbb határokkal és mindenféle régiókkal. Nem vitatjuk. De ez talán ok lehetne a revízióra? Vagy a mi Romániánk határai nincs rendesen lekerekítve, hogy nekik kelljen ezeket rendbe hozni? – Nincsenek fenyveseik és hegyeik, nincsenek kertjeik és kőbányáik, nincs aranyuk és szenük! De ez a mi hibánk? Ez nem ok arra, hogy elvegyék a mienket. Nekünk még nincsenek sztyeppéink, mégsem kérünk tőlük. Nincs elég földjük? Hisz a grófjaik több százezer hektárt uralnak! Elhisszük, hogy Erdély volt Magyarország kertje, de a »kertészek« már nem a haszonbérlőik, még a földrajz kedvéért sem…”, szögezi le.
A gazdasági érv: egy ország válságát nem lehet egy másik ország válságba taszításával megoldani
Arra az érvre, miszerint Erdély Magyarország kereskedelmi tere volt, amely nélkül összeomlana Magyarország gazdasága, Corneliu Coposu leszögezi, hogy „a magyarországi állapotoknak nem a határok felülvizsgálata a gazdasági megoldása, hanem a belső állapotok felülvizsgálata: az agrárreform és a pénzügyi reform, külpolitikai téren pedig Magyarország beillesztése egy nemzetközi gazdasági rendszerbe”, mondja Corneliu Coposu. Ezzel az EU „alapító atyáit” megelőzve jósolta meg egy közös gazdasági térség szükségességét: „elkerülhetetlen szükségszerűség egy nemzetközi gazdasági konföderáció létrehozása. (…) Ez egy egységes gazdasági területet hozna létre (…)”, írta 1940-ben Corneliu Coposu, kihangsúlyozva, hogy „egy ország válsága nem oldható meg egy másik ország válságba taszításával”.
A kulturális érv: „Évszázadokkal köröznénk le a magyarokat”
Arra az érvre, mely szerint a magyar népesség állítólag „sokkal fejlettebb elem”, Corneliu Coposu adatokkal támasztja alá azt az üldöztetést, amelynek kulturális szempontból az erdélyi románok ki voltak téve, a magyar etnikumúaknak biztosított masszív támogatással szemben. „A magyar kultúra egyik megfelelő bizonyítéka az a több száz román pap és értelmiségi, akik Vácon és Szegeden (börtönökben – szerz. megj.) pazarolták el egészségüket, a nemzet azoknak a mártírjai ők, akiket a magyar »kultúra és civilizáció vezérei« kínoztak, gyilkoltak meg és temettek el élve”, magyarázta a Senior.
Velük szemben, állította Coposu, a magyarok egy csomó kiváltságban részesültek, az állam által földhöz juttatott szegény magyarokkal kezdve, az állami finanszírozású iskolákon és egyetemeken keresztül, egészen a román Parlamentben ülő szabadon választott képviselőkig. Ennek ellenére, „egyetlen pillanatig sem kétséges, hogy ha ma összehasonlítanánk az itteni és a revizionista szomszédainknál tapasztalható kulturális állapotot, évszázadokkal köröznénk le a magyarokat”.
A lakosság vágya, hogy visszatérjen Magyarországhoz: „ez csak a budapesti uraknál tapasztalható”
Corneliu Coposu azt mondta, hogy az erdélyi lakosság állítólagos vágya arra, hogy „visszatérjen” Magyarországhoz, valójában „csak a budapesti uraknál tapasztalható” és részleteket közöl az erdélyi magyarság vezetőinek egyes korábbi cikkeiből és beszédeiből, akik arról beszélnek, hogy Romániában szeretnének maradni. „A revizionista igazság nem a mi igazságunk” (részlet a Romániai Magyar Munkások és Parasztok Szövetségének felhívásából). (Nem sikerült kideríteni, hogy egyáltalán létezett-e ez a szervezet és mekkora súllyal rendelkezett a korabeli erdélyi magyar társadalmon belül – szerk. megj.).
Számbeli fölény: „egymillió háromszázezer magyar és székely uralhatja az öt és fél millió lakosú Erdélyt”
Annak bizonyítására, hogy Erdélyben a románok többségben vannak, Corneliu Coposu demográfiai tanulmányokat és számokat idéz, a „négymillió rabszolga legendájával” kezdve, akik a dualista monarchia utódállamaiba kerültek, és a székelyek és magyarok erdélyi jelenlétének történetével folytatja. Corneliu Coposu bemutatta a 19. századtól kezdve Erdélyben végrehajtott népszámlálások eredményeit is és levonja a következtetést: „Ha a Magyarország által elvárt »igazság« azt jelenti, hogy egymillió háromszázezer magyar és székely uralhatja az öt és fél millió lakosú Erdélyt, mely joggal sohasem rendelkeztek; ha végül ezt a jogot elvitatják a több mint hárommillió őshonos romántól; és ha még Isten is – akinek védelmeznie kell könyörületére érdemes nemzetünk sorsát… Akkor ő az övék/Nem akarjuk többé védelmezőnknek/A Pokollal fogunk inkább össze! (Coşbuc)”.
Ezredéves Magyarország: „A tényleges Magyarország tatár, török és német megszállás alatt állt”
Corneliu Coposu Magyarország erdélyi történelmi hagyományának érvét is cáfolja, úgy vélekedve, hogy „már az »Ezredéves Magyarország« kifejezés is hamis, ami az ebből az állításból következő, Erdéllyel kapcsolatos jogokat illeti. Magyarország az 1867 és 1918 közötti időszakot eltekintve nem birtokolta Erdélyt”.
„Ami a magyar szuverenitást illeti, nem hiábavaló megemlíteni, amikor az ezredéves uralomról beszélnek”, azt a közismert körülményt, hogy a tényleges Magyarország tatár, török és német megszállás alatt állt. Ráadásul Ausztria és Lengyelország elfoglalta Észak-Magyarország egyes részeit”, mondja a Senior.
De Corneliu Coposu ellenérvei nem segítettek Erdély megtartásában, mert 1940. augusztus 30-án aláírták a bécsi diktátumot, amit néhány nappal később a horthysta csapatok által a Magyarországhoz csatolt területeken elkövetett közismert atrocitások követtek.
Fotó: Mediafax