Ha hazugsággal győzöl, akkor veszítesz

Dragomán György író a gyerekként megtapasztalt diktatúráról és a kamaszként katarzissal átélt szabadságról beszélt Kolozsváron. És arról, hogy a történelmet rossz regényírók írják.
Hirdetés

Dragomán György az Erdélyi Nemzetközi Könyvfesztivál meghívására jött Kolozsvárra, ahol szombaton átvette a Cartea care dăinuie (A könyv, amely velünk marad) díjat A fehér király című regényéért, amely mellett már a Máglya című, tavaly megjelent regényét is lefordították románra (a Rugul a Polirom kiadónál idén jelent meg). 

Előtte külön is találkozott a magyar olvasóival a Kolozsvári Állami Magyar Színház Stúdiótermében, ahol Visky Andrással, a színház művészeti igazgatójával beszélgetett. Visky elárulta, Dragomán ittléte bevezető a Kalucsni című darabjának áprilisi ősbemutatójához, amit Szász János fog rendezni. A regényeihez viszont a bevezető mindig a gyerekkori emlékei, derült ki a másfél órás beszélgetésen.
 
Sok a gyerekkori emléke, és nagyon elevenen élnek benne, vannak például két éves korából is emlékei, de első regénye, A pusztítás könyve nagyon is hideg, külső szempontos, hiperrealista pontosságú szöveg, amelyben az érzékelés teljességét próbálta visszaadni – válaszolta arra a kérdésre, miért gyerekek szemszögéből látjuk a világot A fehér királyban és a Máglyában is. 
 
Mikor ezt befejezte, úgy érezte, ha még egy mondatot leír ezen a hangon, akkor egész életében így fog írni, miközben ő valami egészen mást szeretne. Ezért választotta az ellentétes hangot következő regényéhez: nem felnőtt, hanem gyerek a főszereplő, külső szempont helyett az ő monológját olvassuk. Sokáig kereste azt a hangot, amíg rátalált, ebben az segített neki, hogy fókuszt tudott váltani abban a filmben, amit nagyon tisztán látott a fejében, és amit el akart mesélni.
 
Dragomán György Kolozsváron
 
Nem az a tiszta gyermeki világ, és nem is nosztalgikus, amit leír, hanem kifejezetten kegyetlen, vélte Visky: a gyermekek közti viszonyok is meglehetősen élesek, kegyetlenek, hiányzik belőlük a szolidaritás, és ez olyan, amilyennek Visky látja az iskolát.
 
Elég sötéten látja a világot, mintha mindig apokalipszis volna, nem csak a XX. század végén – válaszolta Dragomán, aki azt találta ki, hogy első regénye két háború között játszódjon, most meg úgy véli, mindig két háború között vagyunk, ahol a háború nemcsak kifele zajlik, hanem befele is. 

„A háború arról szól, hogy a világot a hatalmunk alá akarjuk hajtani, és ha nem megy, akkor megsemmisítjük.” 

Ebben a háborús mentalitásban minden viszony erőszakviszonnyá válik. Azért nincs szolidaritás, mert a viszonyok hatalmi viszonyok, és a hatalom működteti az egész rendszert – folyamatosan háború van akkor is, amikor béke van. A könyveiben akkor is így van, ha ő ezt nem akarja – magyarázta.
 
Míg A fehér király a beszéd könyve, ahol az érdekelte, hogy lehet prózában megírni a hadarást, addig érdekelte az is, hogyan lehet megírni a hallgatás könyvét. A fehér király 12 éves hőse, Dzsata nem tud elhallgatni, a Máglya főszereplője, a 13 éves Emma végig úgy érzi, hallgatnia kell, és nagyon nehezen tud beszélni. 
 
A trauma kiirtja a megszólalás lehetőségét, az igazán kemény dolgokról nem lehet beszélni, nem tudunk és nem is akarunk beszélni, és nem is beszéltünk róluk eleget – mondta a szerző. Emmának ezt az alapállást kell megtörnie úgy, hogy legszívesebben ő is hallgatna. Ha az ember sokáig hallgat, nagyon nehéz, fájdalmas utána megszólalnia. Emma pedig inkább megfog valamit, tapintással érzékel, minthogy beszéljen róla, reflexszerűen végiggondol valamit, de nem tudja elmondani – az írót pedig az érdekelte, hogyan lehet ezt az elhallgatott beszédet megfogalmazni. 

A történelmet rossz regényírók írják

– válaszolta Visky Andrásnak arra a kérdésére, mit tehet a regény a valóság rekonstrukciójáért. Ő pedig megírja belőle a jó regényt, mondta Dragomán, ha már úgyis mindegy, és elmesélte, hogyan tanulta meg, hogy úgyis mindegy: egyik napról a másikra megváltoztak a román uralkodók nevei. Mirceát még cel Bătrânnek, azaz Öreg Mirceának kezdte tanulni, aztán hatodikos korában hirtelen mindenki cel Mare, Nagy lett. 
 
Egyrészt a román történelemoktatás tanította meg neki, hogy nincsen történelem, hanem az van, amit valaki elmesél, másrészt az, ahogy kamaszkorában felkészült az elköltözésre Marosvásárhelyről. Szisztematikusan meg akarta jegyezni a várost, az utcákat, a kapukat, mert kamaszként úgy gondolta, örökre megy el, és magával akarta vinni az egészet. De amikor megpróbálta magában újra felépíteni, nem sikerült, és rájött, nem tudja elmesélni a valóságot. 
 
Dragomán György Kolozsváron
 
Azóta is erről ír, hogy akkor mi van: a hazugság? „Már az óvodában is hazudtam” – vallotta be Dragomán, mert ha valami jól hangzott, azt el kellett mondania. 
 
Az is frusztrálta, hogy nem tudta meg, mikor született az édesanyja, hogy szökött ki a nagymamája a nagyváradi gettóból, hol bujkált, hogy került vissza és mikor, mert  a nagymamája nem tudta elmesélni. A másik nagymamája mindig ugyanazt a pár történetet mesélte el neki, amikor az életéről kérdezte, ráadásul mindig másként. Rá kellett jönnie, hogy egyik nagymamájáról sem fogja megtudni, hogy kik ők. Ha azt sem tudjuk, mi volt a nagyapánk kedvenc étele, akkor mit lehet tudni? 

Ha semmit nem lehet tudni, akkor ki lehet mindent találni

– vonta le magának a következtetést az író, aki szerint így tekintve a Máglya az ő brutális, önhazudó kísérlete arra, hogy kitaláljon egy nem létező múltat, ha nem magának, akkor legalább valaki másnak. 
 
Valószínűleg azért kísérti őt annyira ez a hely, vallotta be, mert nagyon nem akart elmenni Marosvásárhelyről, de akkor nem gondolta, hogy dönthet a kérdésben. A szülei döntöttek így, amikor úgy vélték, nincs más megoldás. Megkérdezték őt is, persze egy gyerek nem akar elmenni, de akkor már nem tudott mit mondani, mert „amikor arról volt szó, hogy átköltözünk a Kornisára a Tudor negyedből, akkor kétségbe voltam esve, és valószínűleg ott elhasználtam minden kétségbeesést” – mesélte Dragomán György, akinek ugyanolyan borzasztónak tűnt az elköltözés Magyarországra, mint egy másik városnegyedbe. 
 
Dragomán György Kolozsváron
 
Mivel ilyen tragikusan élte meg az elköltözést 1988-ban, hogy vége a világnak, utána csak egyszer tudott hazajönni: 1989-ben két napra. Akkor már együtt volt későbbi feleségével, Szabó T. Annával, és láthatta Kolozsváron az ő nagyapja, Szabó T. Attila érintetlen dolgozószobáját, ahol készült az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár.
 
Akkor olyan honvágy tört rá, hogy úgy érezte, csak egy választása van, ha többé soha nem látogat haza. 2005-ig nem is jött. Úgy véli, ez annak tulajdonítható, hogy elkezdett írni, sajátjává tenni ezt a világot, megcsinálta a saját, fiktív városát, amely átvette a valódi helyét – derült ki számára idén tavasszal, amikor a litera.hu-nak is megmutatta a várost. Traumatikusan becsomagolt, lebontott és újraépített magának egy várost, az emlékei most már inkább abban élnek, abban van otthon – mondta.
 
Úgy érezte, akkor ment el innen, amikor itt a legsötétebb volt, Magyarországon látta, hogy nincs ilyen sötét, sőt nevetségesen világos ott a romániai diktatúrához képest. Ott szerelmes lett, és 

katartikus módon élte át a rendszerváltást.

Akkor és most is azt gondolja, hogy tényleg igazi rendszerváltás volt, de míg akkor úgy érezte, elmentek a falig, most nagyon is azt érzékeli, hogy a múlt árnyékai tovább élnek, rajtunk vannak, és még mindig erről kell beszélni. Ha akkor a titkok mind kiderültek volna (megnyitották volna az ügynökaktákat), most nem kellene újra és újra erről beszélni, a Máglyában pedig ez a szempont nem lenne érdekes. 
 
Nem tettünk meg mindent akkor, nem mentünk el a falig, túl kényelmesek voltunk – véli most Dragomán, aki tudja, hogy kamaszként ezt könnyű számonkérni másokon, biztos ezért kamasz a főszereplője is, aki úgy érzi, mindenre képes, nemcsak elmegy a falig, hanem át is megy rajta. Kamaszként azt érzi az ember, hogy teljes vadsággal lehet szétszedni az egészet és újrakezdeni.

Végül is erről szól a szabadság,

és ő egész életében ezt kereste, hogy mi a szabadság – mondta Dragomán, aki szerint mindenkinek jár az, hogy tudja is, mi a szabadság, és hogy át is élhesse a maga teljességében. Mindenkinek csak ennyit kellene akarnia, hogy ne mások döntsék el azt, hogy miről mit gondoljon, hanem legyen mindenkinek ideje ezt magának megismerni. 
 
Kamaszkorában valóban átélte a szabadságot, és azóta se tud ezzel az élménnyel boldogulni, ezért újra és újra nekimegy, vallotta be. Anélkül, hogy akarná, a könyveiben is mindig ugyanide jut vissza, pedig sose akart erről írni, csak kis történeteket a megfogható, fizikai tárgyakról. Így is ír, árulta el: kis történeteket, csak amikor összerakja őket, veszi észre, hogy más jön ki – mint a viccben, ahol az ember hazaviszi a kis darabokat, hogy összerakja a varrógépet, és kijön egy gépfegyver.

Őt szabadnak nevelték a szülei,

és ez nehéz dolog, mondta, de úgy véli, szerencséje volt a szüleivel, akik ezt úgy oldották meg, hogy az első perctől rátettek minden terhet, amit ők is cipeltek. Nem gondolkoztak azon, hogy mit kellene neki elmondani, tíz éves korában már arra edzették, mit kell mondania, hogyan kell viselkednie, ha beviszi a Szeku, mesélte. Kihallgatásokat gyakoroltak, amiért az író most hálás, mert ha nem gyakorolták volna, akkor sosem tudja meg, milyen az, mert azelőtt kitelepedtek, hogy őt a Szeku elkezdte volna vegzálni.
 
Azzal, hogy szülei partnerként kezelték, egyúttal felnőttként is kezelték, ő pedig őket gyerekként, míg a diktatúra mindenkit gyerekként kezelt, ezért nem is volt senki, aki megvédhetett volna minket a rendszertől – következtet Dragomán. Úgy nőtt fel, hogy ha írni fog, akkor az élete a cenzúráról is fog szólni, és járnia kell majd kihallgatásokra. Aztán orvosnak készült, mert édesapja elmélete szerint az orvosok szabadabbak, mint a többiek, mert a diktatúra működtetői is megbetegszenek, olyankor az orvosnak is van hatalma.
 
Dragomán György Kolozsváron
 
Ilyen terhekkel nevelték őt szabad embernek, de diktatúrában szabad embernek, vagyis arra, hogyan lehet kivívni azt a kicsi szabadságot, amit mindennek ellenére ki kéne vívni, néha akár aljasságokkal. 
 
Mikor a magyarországi középiskolai élményeiből arra következtetett, hogy az ott nem is diktatúra, hanem egy vicc, és úgyis vége lesz, rájött, hogy semmire sem lesz szüksége abból, amit itt a diktatúra miatt megtanult: nem kell orvos legyen, nem fog kihallgatásokra járni, ahol nem kell öngyilkossággal fenyegetőznie.
 
És ez volt számára a nagy szabadságélmény, hogy innentől azt csinálhat, amit akar – és azt is csinálta, árulta el. Tudatosan törekedett rá, hogy ne csináljon olyasmit, amit nem akar.
 
Édesapja arra tanította, hogy ha a Szeku elé kerül, akkor hazudnia kell, különben el fog veszni, és ezt akkor teljesíthetőnek gondolta. De minél többet gondolkodott rajta, arra jutott, és erről szól A fehér király is, hogy 

ha hazugsággal győzöl, akkor vesztesz.

De máshogy meg nem lehet győzni, vagyis a rendszer kódolja önmagába, hogy ha te ravasz vagy aljas hazugságokkal ellenállsz, akkor hazug ember leszel – vázolta az író. 
 
Visky Andrásnak épp az ellenkezőjét tanította az édesapja (és aztán őt be is hívta a Szeku), mesélte, hogy ne hazudjanak, mindig mondják azt, amit gondolnak, mert akkor az ilyen helyzetekben is meg tudják őrizni a saját szabadságukat, és arra ne gondoljanak, hogy ez mibe fog kerülni. Ő akkor azt gondolta, hogy ez teljesíthető.
 
Dragomán György Kolozsváron
 
Dragomán itt pontosított: édesapja azt mondta neki, hogy soha nem szabad ezeknek az embereknek igazat mondani, még az égről se szabad elmondani azt, hogy kék, hanem azt kell hazudni, hogy lila. És akkor belátják, hogy vele úgy sem lehet kezdeni semmit.
 
Nem gondolta akkor, hogy ez a megoldás jó, vagy bármiféle megoldás jó, és szerencsére nem került sor rá, hogy kipróbálja. Sőt, most úgy véli, nem is lehet ilyen helyzetre felkészülni, valószínűleg nem ért volna semmit a sok gyakorlás.
 
Szülei titkosszolgálati dossziéit viszont nem akarja elolvasni, bár valószínűleg ki fogja kérni (már csak egy barátja tanácsára is: „inkább legyen nálad, mint náluk”, és Hertha Müller is azt mondta neki, addig kérje ki, amíg ki lehet), mert nem akarja a szülei életét visszafele megismerni. Ha eljutunk oda, hogy feldolgozzuk ezeket a dossziékat, döbbenetes lesz majd látnunk, hogy ezeket az erdélyi kisvárosokat milyen szinten dokumentálták, hogy megvannak elveszettnek hitt beszélgetések, stb. – mondta, mert elég megrázó volt, amit eddig látott ezekből.
 
A dossziék nyilvánosságra hozása egy már elszalasztott lehetőség, véli, és nem kéne tovább játszani ezekkel a titkokkal. A legjobban az döbbentette meg, hogy Magyarországon sem hozták nyilvánosságra, azóta is értetlenül nézi, hogy az országot át lehet nevezni, az alkotmányt meg lehet változtatni, mindent meg lehet csinálni, de az ügynökaktákat nem lehet nyilvánosságra hozni? Ezt nem lehet szerinte józan ésszel megérteni, vagy ha igen, akkor cinikusan kell gondolkodni.
 
Dragomán György Kolozsváron
 
A beszélgetés még rengeteg műhelytitkot érintett, például hogy a Máglyában miért és milyen elemekből épített fel egy privát vallást Emmának és a nagymamájának, és ez hogy hat vissza a valóságukra, vagy miért nem írt a regénybe jól csengő, jól idézhető, bonmot szerű mondatokat, bölcsességeket, és miért regényeket, miért nem filozófiát ír. 
 
Ez már maradjon azoknak a tudása, akik ott voltak a színházban, de az sem kizárt, hogy magától Dragomán Györgytől tudjuk meg, mivel elárulta, mostanában kedvet érez az esszéíráshoz. Október végén pedig Budapesten mutatják be legújabb kötetét, az Oroszlánkórus című novellagyűjteményt. 
 
 
Lejegyezte és fotózta Szabó Tünde
 

Hirdetés