„A miniszter kivágta a rezet: a magyarokat képviselő szervezeteknek meg kell érteniük, nincs helye az autonómiaköveteléseknek, egy kisebbségnek be kell tartania az ország alkotmányát, főleg az első cikkelyt! Szerinte a magyarság képviselői a parlamentben vagy bármiféle magas rangú köztisztségben, bár az alkotmányra esküsznek, minden tevékenységükkel ez ellen dolgoznak, és a magyar kisebbséget a román többség ellen hangolják. Így aztán a három székely megye románságát képviselő civil fórum a térség »egyensúlyfaktora«, amely megpróbálja »tompítani« a két együtt élő közösségben a (magyar) politikusok által szított feszültséget.

A miniszter önmagával is ellentmondásba keveredik. Egyrészt külön kormányhivatalt követel, miközben az alkotmány és a törvényes előírások mindenkire kötelező voltáról szónokol. Másfelől azt szeretné, ha a román állam úgy viselkedne Székelyföldön, ahogyan az olasz kormány tette Dél-Tirolban.

Arról nem beszélt – ezért beszélünk mi –, hogy az olasz állam különböző manőverekkel valóban meg akarta akadályozni az említett térség autonómiáját, és miután 1946 szeptemberében aláírták a Gruber-De Gasper-i Egyezményt, amely szavatolta a német kisebbség számára a törvényhozói és végrehajtói autonómiát Bozen tartományban, megpróbálta kikerülni a végrehajtását. Amint arról sem, hogy több évtizedes vita után végül az olasz parlamentnek is meg kellett szavaznia a valódi kisebbségi területi autonómiát megteremtő autonómiastatútumot, amely egyebek között előírja, hogy a közszférában a munkahelyeket az egyes településen élő népcsoportok arányában osztják el, a német és az olasz nyelv a hivatalokban egyenlő rangú, és köztisztviselő eleve nem lehet, aki nem rendelkezik mindkét nyelvből nyelvvizsgával.

Vajon teszik, de nem tudják? Ha az ottani románok »jogkövetelései« eredménye Székelyföld autonómiája lesz, akkor, ahogy a székely mondaná, minden oké.”