„Sőt, már az eddig hűséges és kitartó kárpátaljai fiatalok is tömegesen hagyják el a szülőföldjüket. Cserélik fel rosszul fizetett hivatásukat az otthoni éhbérekhez képest csillagászatinak tűnő fizetést biztosító szakképzetlen munkára. Eldilemmázgattunk azon, hogy vissza lehet-e, vissza szabad-e tartanunk a gyerekünket, a kollégánkat, ha ő erdélyi, vajdasági, kárpátaljai pedagógus, újságíróként eper- vagy spárgaszedő, fagyasztott zöldséget csomagoló munkásként látja biztosítottnak a jövőjét?

Elképesztő számok röpködtek innen is, onnan is. Tízezrek távoztak Erdélyből, Vajdaságból és Kárpátaljáról, zömében fiatalok, akiknek a gyerekei már nem is annyira Magyarországon, hanem Angliában, Németországban, Csehországban vagy az Egyesült Államokban születnek. Miközben a Kárpát-medencében a magyar kisebbség korfája egyre inkább elöregszik, s egyre kevesebb az esély arra, hogy újra kizöldüljön.

A legmegrázóbb vallomást a vajdasági Diósi Árpád tette: »Alig múltam 35 és a barátaim jó részét kikísértem. Pár napja az egyik legjobb barátomat. Nem a temetőbe, de ha nagyon érzelgősek akarunk lenni, akkor bizonyos értelemben igen. A nemzetünk temetőjébe: az országhatárra. Mert a Nyugat az Nyugat. Más, mint a balkáni lélek. Szigorúbb, ridegebb, de tiszteli az akaratot és az elhatározást. Ahogy idősödöm, minden barát elvesztése kimondhatatlanul fáj. Az üresség kézzelfogható, és megrémiszt, hogy nap mint nap kevesebb barátom marad itthon.«

A fiatal vajdasági újságíró megállapítja: munkahelyteremtésről már kevésbé esik szó a közbeszédben, a sajtóban, de a politikai kortes beszédekben is, ami érthető is, hiszen munkahelyteremtés nem isteni aktus. Nem a semmiből nyitunk munkahelyet 1500 eurós fizetéssel. Ehhez adottság, helyzet és idő kell.

Akik kivándorolnak, úgy érzik, nincs helyzet és fogy az idő.

Ha negyed annyit foglalkoztunk volna Európa belső migrációs kérdésével, mint amennyit a szír-afgán-koszovói menekültek kérdésével, talán előbb tartanánk a megoldáskeresésben.

Nem csak poén az, hogy az újkori migránsáradatot a kelet-európaiak indították el valamikor a kilencvenes években, s hogy a romániaiak jártak, járnak az élen. Mintegy ötmillió romániai cserélt hazát az elmúlt években. Köztük erdélyi magyarok is szép számmal.

Mintha a térségünk feladta volna. Megérezte, hogy a Nyugatnak utánpótlásra van szüksége demográfiai problémáinak orvoslására. Elfogadta, hogy akár lakatlanná váljon.”