„Szép és nemes gesztus deklarálni a menedékjog szentségét, de a másik fél, aki velünk akar élni, figyelembe kell vegye a befogadó fél érzékenységét, gazdasági, kulturális tűrőképességét. Létezik egy vegyíthetőségi határérték, amelyet átlépve nagyon érzékeny egyensúlyok bomolhatnak meg. Akár bizonyos vidékek elszegényedését, arculatvesztését idézhetik elő, ami újabb migrációs folyamatot indíthat be. De ez alkalommal már az őshonos európaiak fognak vándorbotot, és keresnek élhetőbb hazát.

Tudom, mindenkinek az ősei bevándorlók voltak. Mi, magyarok is az ázsiai sztyeppékről vonultunk a gazdagabb legelők felé, ahol zöldebb és dúsabb volt a fű. Csakhogy akkor szellősebb volt errefelé a táj, és nem léptünk egymás tyúkszemére. Bár azóta sokan szerették volna, ha eltakarodunk innen. Napjainkban is számtalan alkalommal küldtek el. De mi csökönyösen ragaszkodunk szülőföldünkhöz, még akkor is, ha nem könnyű az élet, és a német jövedelem csak vágyálom. Ráadásul jogaink érvényesítéséért mindegyre meg kell küzdenünk. Az Európai Parlamentben is, ahol kedden az alapvető jogok helyzetéről szóló jelentést szavazták meg. A kisebbségi munkacsoport nagyobb következetességet szorgalmazott a kisebbségek védelme terén. Ez így üres szólamnak tűnik, de az erélyi magyar képviselő előrelépésnek nevezte az elmúlt évekhez képest. Állítása szerint ma már minden frakció közös célja a nyelvi sokszínűség útjában álló közigazgatási akadályok felszámolása. Csak itt, ebben az országban nem érezzük ennek hatását. Talán azért, mert mi nem csinálunk akkora ribilliót, mint a schengeni határokat ostromló
százezrek. A mi csendes küzdelmünk ritkán éri el a nemzetközi média ingerküszöbét. Ugyanis senki más életterét nem akarjuk elbitorolni. Sőt, a miénkre fáj másoknak a foga. Természetesen nem a háborús területekről elüldözöttekre gondolok.”