„Ha a jelenleg uralkodó magyarországi kormányzati nemzetpolitika szerint gondolkodunk, akkor ez voltaképpen logikus is, hiszen egy magyar nemzetrész miért alkotna román államot? Az újrahonosítás kiterjesztésével, a kettős állampolgárokra vonatkozó szavazati jog megadásával miért nem inkább olyan magyar államot, amely szívesen kiterjesztené központosítását a nemzet bárhol élő fiára, lányára?

Úgy gondolom, a »romániai magyar« szerkezetet helyettesítő – és feljövőben levő – »erdélyi magyar« szókapcsolat vagy a magyarság fogalmának egyre gyakoribb használata ezt a koncepciót erősíti a hétköznapi beszéd és az írás szintjén is. Nem biztos, hogy veszélyek nélkül. Hiszen az »erdélyi magyar« szerkezet a tudományos-műszaki életben például kizárhatja a Kárpátokon túl tevékenykedő romániai magyar tudósokat (noha akadnak szép számmal, akik kutatóintézetekben dolgoznak, egyetemi tanárok, doktori iskolákat vezetnek és így tovább), a »romániai magyar« viszont belefoglalná és egyben utalna arra is, hogy az országunkbeli (nagyon meg kellett keresnem a szót!) magyar tudományosságot anyagi-pénzügyi szempontból voltaképpen két forrás élteti: az egyik, a romániai: költségvetési és intézményesített (kutatóintézetek, állami egyetemek ), a másik, a magyarországi viszont részben költségvetési (Sapientia, Partiumi Keresztény Egyetem) részben civil, ha úgy tetszik alapítványi, egyesületi, pályázati rendszerű, amelyben a támogató szabja meg a válogatás szabályait.

A három kötetes KAB-jelentés politológiai tanulmányának a szerzője azt írja, hogy saját tudományága »semmit nem tett annak érdekében, hogy legveszélyesebb szövetségesétől, a publicisztikától elhatárolódjon.« Értem én, nagyon is jól értem, hiszen a publicisztika rendszerint nem használ tudományos fogalmakat, az úgyszintén szavakkal dolgozó politológus viszont könnyen a közírás hálójába esik.

Ezért szigorúan tudományos alapon várom a választ: hogyan nevezzük meg magunkat?”