A szlovén kultzenekar tagjai elképesztő dolgokat meséltek a világ legelzártabb diktatúrájáról, miután sikeresen hazatértek. Phenjanban ingyen sört csapolnak az utcán és legális a fű?
Hirdetés
Élénken él még emlékezetünkben az a fergeteges koncert, amelyet a Laibach nyomott a kolozsvári New York szálló romos nagytermében, egy néhány évvel ezelőtti TIFF-en. Eszünkbe nem jutott volna, hogy az indusztriális avantgárd rockzenét – vagy minek lehet nevezni ezt – játszó szlovén kultzenekar lesz az első nyugati együttes, amelynek megadatik a lehetőség, hogy – 2015 augusztusában – fellépjen a dinasztikus sztálinizmus utolsó fellegvárában, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban. Nehezen tudjuk elképzelni, hogyan érték ezt el, bár a különböző totalitárius rendszerekre – különösen a Harmadik Birodalomra – hajazó egyenruhákban pózoló szlovének provokatív attitűdjébe és pályájába nagyon is illeszkedik.
A provokatív hozzáállás megmaradt az Észak-Koreából való visszatérés után is: mással ugyanis nehezen tudjuk magyarázni mindazt, amit a Laibach egyik tagja, Ivo Saliger az ázsiai országban szerzett tapasztalataikról mesélt a The Rolling Stone magazinnak.
A hanyatló Nyugat már Észak-Koreába is betette a lábát (fotó forrása: a Laibach Facebook-oldala)
Az teljesen hihető, hogy a zenekar műsorát cenzúrázták, senki sem gondolhatta komolyan, hogy a Sympathy for the Devil-feldolgozást, a Geburt einer Nation vagy a God is God című nótákat adják elő a phenjani publikumnak. Amely publikum – a felvételek tanúsága szerint – igencsak jólfésült volt, és végig ülve hallgatta meg az európai művészeket, majd felállva tapsolt. A Laibach egy kilenc dalból álló műsort produkált, nagyrészt A muzsika hangja (The Sound of Music) betétdalait, mivel ez a film azon kevés nyugati alkotás közé tartozik, amely Kim Dzsong Un országában nincs tiltólistán; de volt egy kisebb válogatás a Laibach-klasszikusokból is. Az ottaniak életükben nem hallottak ilyen zenét, némelyek ezt a koncert után el is mondták nekik.
Saliger azt mondja, hogy csupa szerénységgel, tisztelettel találkoztak ott-tartózkodásuk során, és nyomát sem találták iróniának, cinizmusnak, szarkazmusnak, közönségességnek vagy a hanyatló Nyugat más efféle jellemzőjének – az ottani emberek „mosolyognak, nevetnek, viccelődnek, ízlésesen öltözködnek”. Vélhetőleg azért korlátozták a mozgásukat az országban (állandó felügyelet alatt álltak, öt koreai kísérte őket mindenhová), hogy ne is hinthessenek el ilyesmit, ha épp eszükbe jutna. Ez nem tetszett ugyan nekik, de Saliger szerint érthető egy elzárt országban, ahol a külföldiek „ideológiai betegségeket terjeszthetnek” (sic!) ebben a kommunista Utópiában, ebben a „kollektív Truman Show-ban”. Phenjan, az ország többi részével együtt, valószínűleg a világ legbiztonságosabb helye – már ha engedik, hogy mozogj benne, jegyzi meg a romlott Nyugat iróniájával Saliger.
A Laibach jólnevelt közönsége Phenjanban (fotó: MTI/AP/Dita Alangkara)
Állítólag tévhit az is, hogy az észak-koreaiak utálnák az amerikaiat, sőt – fogózkodjanak meg – konkrétan az Észak-Koreába való bejutás könnyebb, mint az Egyesült Államokba. Lassan, de biztosan nyitni szeretnének a világ felé, bár máshogy, mint a kínaiak.
A legizgalmasabb azonban az, amikor Saliger arról beszél, hogy milyen pompás sörkultúrája van az országnak: kiváló sört készítenek, népszerűek a kis sörfőzdék, sőt még a nyílt utcán is lehet ingyen sört inni egy hordóból. Amikor pedig azt gondolnánk, hogy már nem lehet fokozni, kijelenti, hogy aki marihuánát szeretne fogyasztani, annak sincs nehéz dolga, mert „Észak-Korea a legliberálisabb ország ebben a kérdésben, hiszen itt a birtoklás is alapvetően legális”.
Így már érthető, miért maradtak volna még szívesen. Észak-Korea – ahogy fogalmaz a Laibach muzsikusa – ugyan szegény és elszigetelt ország, egy kemény elnyomó rendszerrel, de birtokában vannak egy olyan életbölcsességnek, amellyel mi már nem rendelkezünk.
