„Miként lehetséges, hogy bár előre tudjuk, milyen csalfán fog tapsra serkenteni a kincses város polgármesterének üzenete, mi mégis jólesően szopogatjuk a hamiskás multikulti vitamint? Minek tudható be, hogy politikusainkban végre nem a pártot látjuk, hanem az embert, és nem az ellentábort, hanem a közös célt? Ilyenkor hogy tudnak egy asztalnál jókat kacagni saját magukon az amúgy a közélet mocskát egymás falára szüntelenül hányó kommentlovagok? Hogy hogy nem hallani a fenekük alá Nagy-Magyarország-forma tócsát izzadó tragikák hőzöngését ugyanúgy, mint a nemzetietlenné kikupált divatmajmok nyivákolását?

Talán a nyitott kapuknak köszönhető, amelyeken bárki beléphet, ám aki ezt megteszi, hamar észreveszi magán, hogy a hétköznapokban gondosan kimunkált másságával, különbözőségével, kivagyiságával ezúttal nem sokra megy. Mintha az ünnep huncut izgalommal várt szabadsága olyasféle titkos kötőerőt kölcsönözne a küszöbön átlépőknek, amely válogatás nélkül ugyanabba az irányba húz mindenkit: a normalitás felé.

Az odavezető út a Kolozsvári Magyar Napok alatt egy csapásra lerövidül, így azok is könnyen bejárhatják azt, akik máskor rendre elvesznek valahol. Az egymásra találás öröme pedig olyan közösségi élménnyel ajándékoz meg, amely a nyitott kapukon kívül is emlékeztetni fog a hovatartozás kérdésére adható, igazán megnyugtató válaszra.”