A minap egy cikket olvastam az Agerpres honlapján a székelyföldi román kisebbségről.

A kommunizmus nyelvi sztereotípiáira emlékeztető nyelvezeten kívül, némileg meglepett egy ilyenfajta anyag közlése, nemcsak a tartalma miatt, hanem sokkal inkább azon szándékos dezinformációs és tudatos manipulációs elemek okán, melyekkel a lakosságnak azt a részét akarják befolyásolni, amely komolyan veszi a leírtakat, hiszen csak a sajtóból ismeri az ottani helyzetet.

A cikk itt érhető el.

Egy Memorandumról van szó,

melyben „az állam hatóságainak támogatását kérik a számbeli kisebbségben lévő románok kultúrájának és nemzeti identitásának megőrzéséhez”.

Eddig minden rendben. Bármely közösségnek joga van támogatást kérni, ha a kulturális, etnikai identitás megőrzéséről van szó. Annál inkább, ha ez a közösség kisebbségben van. A magam részéről mindig is ki fogok állni a támogatásuk mellett, lett légyen szó románokról, magyarokról, romákról, szászokról, vagy tatárokról. Mert így természetes.

Az érdekes rész csak ezután következik. A Kovászna, Hargita, sőt Maros megyei románok ezen képviselőinek, akik a román közösség nevében beszélnek, melyet állítólag képviselnek,

nincs nevük.

Ők „egy csoport”. A „románok” önhatalmúlag kikiáltott véleményvezérei és szószólói.

Olyan románoké, akiket senki sem tud megkérdezni, hogy tényleg úgy éreznek-e, ahogy az le van írva és képviselve érzik-e magukat e személyek által. Én, akinek a legutóbbi személyi igazolványát Csíkszeredában bocsátották ki, kijelentem, hogy nem. Ezúttal is csak a saját nevemben fogok beszélni, bár tudom, hogyan gondolkodnak és éreznek a térségbeli románok. Azok a románok a dolgukkal törődnek, aki tud, az magyarul is, románul is ugyanolyan tisztelettel köszön, és akiket szintén tisztel az a vegyes társadalmi csoport, melyhez a térség természetéből fakadóan tartoznak.

Nem azokról van szó, akiknek van idejük memorandumokra és kedélyek szítására, hanem azokról, akik a többetnikumú társadalom szellemében nevelik gyermekeiket, és aki tudják, hogyan kell a jogaikért és a nemzeti identitás megőrzéséért küzdeni, ahogy azt több száz éve mindig is tették.

„Azt kérjük Románia Elnöki Hivatalától, Parlamentjétől és Kormányától, dolgozzanak ki egy különleges stratégiát e közösségek támogatására és megőrzésére, továbbá a kovásznai és hargitai

románok exodusának megállítására.

Hozzanak létre egy főosztályt, mely elősegíti a központi közigazgatás és a román civil társadalom kapcsolattartását. Nevezzenek ki egy elnöki, illetve egy kormányzati tanácsadót, akik figyelemmel kísérik a számbelileg kisebbségben lévő román közösség helyzetét, és rendszeresen jelentéseket készítenek erről, valamint finanszírozzák az állami költségvetésből a térségbeli kulturális, egyházi és civil egyesületek és alapítványok által előterjesztett projekteket.”

Miről is beszélünk? Exodusról? Nézzük csak meg, mit ír az értelmező szótár erről a szóról:

EXODUS, exodusok, fn. 1. Egy népesség tömeges emigrációja, evakuáció, menekülés (háborúk, természeti katasztrófák stb. esetén); jelentős számú személy távozása (egyik régióból a másikba, faluról városra stb.).

Vajon szándékosan használják ezt a szót? Beszélhetünk a hargitai és kovásznai román népesség exodusáról? Szeretném, ha az ottani románok válaszolnának erre a kérdésre. És amennyiben igen a válasz, az okokat is hallani szeretném.

Ez nemcsak túlzás, de nyilvánvalóan tendenciózus megfogalmazás, melynek feszültségkeltés a célja. Mely feszültségek, mint már más alkalmakkor is mondtam, olyanoknak kedveznek, akik effektív módon ezekből táplálkoznak. Mint ahogy egy nacionalista körökben nagyon divatos és gyakran használt másik kifejezésből, az enklavizálódásból is. Ezúttal is ki fogom jelenteni, hogy igen, az enklavizálódás létezik. Nem a népesség, hanem egyes csoportosulások szintjén, melyek mindkét oldalon csak az etnikumok közötti gyűlöletet hirdetik és táplálják.

Az ezekhez tartozók sohasem lesznek integráns részei a hargitai és kovásznai társadalomnak. Jellemvonásaik eléggé hasonlóak: többségük nem a térségben született, nem tudnak magyarul és elutasítanak bármiféle társadalmi beilleszkedést, a következő ostoba érvvel:

„ez Románia, ez az ÉN földem és azt csinálok, amit akarok.”

Elszigetelik magukat és állandóan elégedetlenkedésre keresnek okokat egy olyan térségben, ahol ellenséges hozzáállásuk miatt sohasem fogják megtalálni a helyüket.

Tíz évet töltöttem el a Székelyföldön, több száz székely és magyar barátom van. A nyelv sohasem volt kommunikációs akadály közöttünk, sohasem éreztem diszkriminálva magam, sohasem mondták nekem, hogy az etnikumom miatt nem tehetném azt, amit szeretnék. Ellenkezőleg, ahol szükséges volt, ott teljes jóindulattal segítettek hozzájutnom a szükséges információkhoz. De nem erről van szó, hanem végső soron az emberségről.

További kérdést vet fel bennem a következő megfogalmazás: „Hozzanak létre egy főosztályt, mely elősegíti a központi közigazgatás és a román civil társadalom kapcsolattartását.”

Miért? Mind a helyi közigazgatás, mind a központi közigazgatás szervei is a románt használják fő kommunikációs nyelvként. Mi lenne e főosztály szerepe? Netán kényelmes kis tisztségek létrehozása az állami költségvetésből? Olyan tisztségeké, melyekből hivatalosan zajlana ugyanazon gondolatok terjesztése és a feszültségek fenntartása a lakosság szintjén? Jelenleg mi akadályozza a civil társadalmat a hatóságokkal folytatott kommunikációban?

És igen. Következik az utolsó mondat, mely mindent elárul:

az állami költségvetésből történő finanszírozás.

Igazából nem is az emberekről van szó, hanem pénzről. És nem akármilyen pénzről, hanem olyanról, melyet egyaránt biztosít a magyar is, a roma is és a román is. Vagyis, előbb exodusban, elnyomva, elűzve, diszkriminálva érzed magad, utána finanszírozást kérsz tőlük? Khm!

Ez a részt valósággal észbontónak tartom: a memorandumban azt is kérik a román állam képviselőitől, hogy gyakorolják „egyértelműbben és határozottabban” jelenlétüket Kovászna, Hargita és Maros megyékben, a specifikus intézményeiken, nevezetesen a kormánymegbízotti hivatalokon, a kihelyezett intézményeken, a hadseregen, a rendfenntartó erőkön keresztül.

És akkor jöjjön az én kérdésem: ti, akik ott éltek, vagy akik legalább turistaként megfordultatok ott, éreztétek ennek szükségességét? A hadsereg és a rendfenntartó erők határozottabb jelenlétét? Mert számomra az egyetlen alkalom, amikor úgy éreztem, hogy határozottabb jelenlétre lett volna szükség, december 1-e volt, amikor a kérdéses megyéken kívülről vittek buszokkal embereket Kovásznára, és az odaszállítottak, pofátlanul, mocsokságokat skandáltak a többségi lakosság ellen.

„(…) a románoknak de facto, helyi szinten, a médiában és az országos politikában diszkriminált státuszuk van, politikai hatalom és hatékony önkifejezési eszközök nélkül, azon társadalommal szemben, melynek közepében él.

A térségbeli román lakosságot semmibe veszik, kiszorítják, és alárendelt lakosságként kezelik, nem rendelkeznek egyenlő esélyekkel a munkahelypiacon. Kovászna és Hargita megyékben, az európai jogi kerettel ellentétesen, a számbeli többséggé vált magyar domináns kisebbséget nyilvánvaló pozitív diszkriminációs lépésekkel óvják, miközben a két megye helyi domináns számbeli kisebbséggé vált román többségieket elnemzetlenedésre, vagy emigrálásra ítélik (…).

Azt kérjük a Kormánytól, tegyen lépéseket annak érdekében, hogy álljon meg, vagy legalábbis lassuljon a demográfiai hanyatlás és a térség tömeges elhagyása, mely főleg a fiatalok körében tapasztalható, a velük szembeni diszkrimináció, a szakmai távlatok hiánya és méltóságuk semmibevétele miatt. Azt követeljük a politikusoktól és a megye románjainak összes képviselőjétől, hogy minden döntéshozatali szinten kötelezzék el teljesen magukat a térségbeli románok helyzetének javítása mellett”, áll az idézett dokumentumban.

Nem is tudom, van-e értelme a dokumentumnál jobban kihangsúlyoznom, milyen céljai vannak. Az is tény számomra, hogy valójában még csak nem is az említett megyék egyszerű polgárainak szól, hanem, ahogy azt az elején is mondtam, azoknak, akik csak másoktól kapott információkból ismerik a térséget.

És nem tehetem, hogy ne háborodjak fel. Nem maradhatok passzív a képmutatással, a mocsoksággal, egy olyan helyzet eltorzításával szemben, mely része életemnek, és amit nagyon jól ismerek. Minden jóérzésű ember látja, hogy

a térség súlyos dezinformációs harc terepévé vált,

olyan csoportosulások közti pszichológiai harcról beszélek, melyeknek semmi közük sincs az egyszerű emberekhez. Akik számomra fontosak. Ők fontosak számomra, értük teszem azt, amit teszek, és távozásom után is megpróbálok megküzdeni egy hitvány rendszerrel.

Mert egyaránt tisztelem és szeretem őket, mert Székelyföld számomra az Otthon. Igen, számomra, egy román számára.

És igen, nagy gondok vannak a térségben. De semmi esetre sem ezek. Nem együttélési vagy kommunikálási gondok vannak, hanem a közigazgatási, az oktatási, a gazdasági rendszerben vannak bajok, melyekkel minden lakos szembesül, nemcsak a románok vagy a székelyek.

A térségben a lépéseket összességükben kell megtenni, nem differenciáltan, mert ez a differenciálás az, ami megoszt, ami széthúz és ami végeredményben nem tesz egyebet, csak azoknak nyújt elégtételt, akik a helyi lakosság megosztásában érdekeltek. Társadalomként nem így kell működni a XXI. században!