„A jóllakott nem érti meg az éhezőt” szólás jó adag igazságot tartalmaz. Néhány évvel ezelőtt tudományosan is igazolták. Dán kutatók egy kísérlet keretében arra kérték emberek egy csoportját, hogy mondjanak véleményt egy sor kormányzati politikáról.

A kísérlet idején egyesek jóllakottak, mások éhesek voltak. A kutatók meglepetésére elég szoros összefüggés volt az egyének éhségének mértéke és a döntésük között. Az éhesek nagyobb arányban támogatták a szociális, a javak egyenlő mértékű újraelosztását célzó politikákat. A jóllakott egyének szociális szinten kevesebb empátiát mutattak, pontosan a fenti szólásnak megfelelően.

A politikai szintre extrapolált kutatás érdekes magyarázattal szolgál arra, hogyan alakulnak ki választási hajlamaink; nevezetesen

az éhségérzet baloldali

pártok iránti szimpátiákat generál. Tehát, bár az az érzésünk, hogy a döntéseinknek logikus gondolatmenetek képezik az alapját, gyakran fiziológiai és érzelmi természetű tényezők is befolyásolnak minket.

Más tanulmányok is azt mutatták, hogy a gazdagok ritkábban vesznek részt karitatív tevékenységekben és kevesebbet adományoznak, mint a szegények. Persze a kultúra és a társadalmi struktúra hatása is számít – az együttműködő közösségekben többet adományoznak, mint az individualistákban –, de általános viselkedési modellként elmondható, hogy a gazdagok kevésbé nagylelkűek. A gazdagok inkább a „noblesse oblige” elve szerint cselekednek, amikor jótékonykodnak, mint valódi együttérzésből és altruizmusból.

Az egyik magyarázat az, hogy

a gazdagoknál nincs „edzésben”

az együttérzés és a jótékonykodás, mert ritkán találkoznak szegényekkel; gyakorlatilag nem fejlett bennünk a segítség reflexe, érzelmileg nem azonosulnak annyira a szenvedéseikkel. Míg egy szegény környezetben a kollektív túlélés szempontjából hasznos alkalmazkodás együttérzést mutatni és szociálisan érzékenynek lenni. Az üzleti életben a környezethez való jó alkalmazkodási képességnek más tulajdonságai és vonásai vannak. A pénz nincs jóban az erkölccsel, a gazdagság pedig önző és etikátlan viselkedéseket generálhat; a gazdaggá váló embereknél tapasztalható viselkedésváltozások leírására a kutatók a bőség hatása kifejezést használják.

Azt is kimutatták, hogy még a matematikai számítás, implicit módon a könyvelés terén meglévő fejlettebb képességek is nagyobb egocentrizmushoz vezethetnek, és az etikátlan cselekedeteket bátorítják. A pénzügyi területeken pedig, például a bankszektorban, megtörténik, hogy

a munkahelyen tudatosan fejlesztik

az alkalmazottakban a tisztességtelen viselkedést, hogy azok a profitszerzésre összpontosítsanak.

Ez és más elemek bizonyítják, hogy a magas tisztségbe kerülő és több forráshoz hozzáférő személyek miért válnak szociális téren önzőkké. Emlékezzünk a Robert Michels német szociológus által 1911-ben felvetett, úgynevezett oligarchia vasszabályára, mely szerint bármilyen államszervezési forma, akár demokratikus, akár autokratikus eredetű, elkerülhetetlenül oligarchiává változik. Számos esetet ismerünk a történelemből, amikor még a forradalmi, munkás- és szocialista mozgalmak vezetői is, hatalomra kerülésük után elkezdték aláásni a demokratikus eljárásokat és elárulták annak az egalitarizmusnak az értékeit, amelyért harcoltak.

A vezetők tehát még jobban sóvárognak a gazdagság után, és hiúbbá válnak. Érzelmileg még kevésbé empatikusak. Következésképpen nagyon szkeptikusaknak kellene lennünk, amikor azt halljuk a főnököktől és a politikusoktól, hogy „megértik a fájdalmunkat”, hogy „együtt szenvednek a tömegekkel”. Valójában a dolgokban egyáltalán nincs ennyi érzelem.

A pszichológiai kutatások azt bizonyították, hogy a hatalom magas tisztségeit betöltő egyének kisebb mértékben fogják fel a többiek érzelmi nyugtalanságait. Nevezetesen az alacsonyabb társadalmi rétegekhez tartozókkal ellentétben, a felső osztályhoz tartozók

kevésbé képesek az arcmimika értelmezésére.

Ennek az lehet az oka, hogy a magasra jutottak megengedhetik maguknak a mások óhajaival és motivációival szembeni közömbösséget. Semmi sem kényszeríti őket a többiek érzelmeinek helyes diagnózisára, hiszem már elérték a hőn óhajtott pozíciót, most más céljaik vannak. Ezáltal bekövetkezik a magas tisztségekben ülők egyfajta „érzelmi vaksága”, vagy „társadalmi vaksága”. Meglehet, annak, hogy a főnökök képtelenek empátiával viszonyulni a többiekhez, kihatása van a saját családjukon belüli viszonyokra is.

Másrészt a vezetők jó manipulátoroknak bizonyulnak, és képesek elsajátítani a társadalmi viselkedés szabályait, hogy könnyebben befolyásolni tudják a környezetükben lévő embereket. De különbséget kell tennünk a manipulálásra való racionális alkalmasság és az empatizálásra való érzelmi alkalmasság között. Racionális szinten

machiavellikussá válnak.

Viselkedés szintjén pedig a magas tisztségekbe kerülő személyek már nem annyira empatikusak és érzelmileg már nem kötődnek annyira a környezetükben lévőkhöz. A hatalom távolságtartóbbá és cinikusabbá teszi őket.

Sőt, a hatalom megszerzése után a politikusok hajlamosak megfosztani emberi mivoltuktól az egyszerű embereket (vagyis eszköznek, tárgyaknak, vagy alsóbbrendű lényeknek tartják őket). Miért történik ez? Egy hatalmi pozíció népszerűtlen döntések meghozatalával is járhat, melyek fájdalmat és szenvedést okozhatnak. Az emberi mivolttól való megfosztás pszichológiailag segíti a vezetőket könnyebben meghozni az ilyenfajta döntéseket. Más szóval, a népet alsóbbrendű egyének tömegének tekinteni egyfajta pszichológiai önvédelem, a kognitív disszonancia és a belső erkölcsi konfliktus elkerülésére. Mintha megtörténne a vezetők

tömegekkel szembeni erkölcsi önfelmentése.

Egy 2014-ben közzétett tanulmány szerint a hatalom érzése még azt is módosítja, ahogy az agy mások megnyilvánulásaira reagál. Az emberi agyban, akárcsak az emberszabásúakéban, megtalálható a tükörneuronok rendszere, melyek akkor is reagálnak, ha a csoport más tagjainak cselekedeteit látják. (Olyan neuronokról van szó, melyek nemcsak akkor aktívak, ha egy adott személy valamilyen cselekvést végez, hanem akkor is, ha az adott személy más személyeknél látja az adott cselekvést – a szerk.) Nagyrészt ez a tükörneuron-rendszer felelős az empatikus viselkedésünkért és cselekvéseinkért, ő segíti elő a társadalmi kommunikációt. Azonban a társadalmi különbség, a politikai vezetők eltávolodása az egyszerű emberektől kihat a tükörneuronok rendszerének működésére, ezért a hatalommal rendelkezők agya nem rezonál teljes mértékben más emberek cselekedeteire, a hatalommal és tisztségekkel nem rendelkező személyek agyával ellentétben. A főnökök és politikusok csökkent empátiájának neurobiológiai alapja van. De ez egyáltalán nem menti fel őket az alól a polgári és erkölcsi felelősség alól, amit a tetteikért vállalniuk kellene.