„És mindazoknak már hagyománya van Magyarország földarabolása és kiosztása első napjaitól.

Székelyföld elemi iskoláiba 1920-ban azonnal bevezették a román nyelvű oktatást, kötelező módon. Ott, ahol senki nem tudott románul. Anyám is ezt élte át hétévesen s tovább, a román »bejövetel« másnapján. Aki magyarul szólt, tenyerest, körmöst kapott a román tanítótól, hogy sírjon, ordítson fájdalmában.

Ez a kiindulópont. Azóta tart ez az irtás máig. Lerontott magyar templomok, középületek, betiltott egyetemek, betiltott magyar szó kórházakban, hivatalokban. A román tisztviselő, a pincér, a rendőr vigyorog, vonja a vállát. Székelyföldi Sepsiszentgyörgyön a tanügyi főnökségen s onnan kifelé minden írás, irat románul. Érthetetlen tájékoztatás minden lépcsőházban. Ezt nevezem, ezt nevezzük mi halálra ítélt nemzetünk állapotának, megállás nélkül, a Maniu-gárda lefejezéseitől, akasztásaitól, Brassóföldvár és sok más magyar haláltábortól máig.

Miért nem akarunk már végre kilépni valamiből, mindenből, ami a halálos ítéletünket jelenti Európában, a hírhedt Európai Unió jóváhagyásával?! Összelézeng két tucat ember nemzeti gyásznapokon, ünnepeken, de hol vannak a százezerek? A szemem előtt játszódik le naponta a beleegyezés főhajtása, miközben magunk végezzük el azt, amit a román, szlovák parancs ellenünk rendel. Ez az igazság, emberek! A többi máslás, maszatolás, kibúvók és kimenekülők nyomorúsága.”