„Mert a villámcsődületek szervezése legalább annyira fontos, mint a székely szabadság napi tüntetések, egy-egy civil megmozdulás a helyi tanácsülésen legalább akkora haszonnal járhat, mint egy felszólalás Bukarestben vagy az Európai Parlamentben, ahogy a nemzetközi jogvédő szervezeteknek elküldött e-mail is sokat nyomhat a latban, akárcsak egy strasbourgi vagy washingtoni tárgyalássorozat.

Persze a cél egyelőre a jövő homályába vész, de már elejétől fogva érezni kell ahhoz, hogy idővel látótávolságon belülre kerüljön. Az érzékeltetés tudománya, művészete pedig nem merülhet ki az elmondta, hozzátette, hangsúlyozta, elpanaszolta, nehezményezte, elutasította jellegű sajtónyilatkozatokban.

A bársonyszékes irodákban véghezvitt munka ma már nem elég: az utcán is keresni kell az erőt a folytatáshoz. Ki kell gyógyulni a tömegiszonyból, mert a közösségünk legfőbb fegyvere immár nem a választási pecsét, hanem – az egyre inkább veszélyeztetett – jelenlétünk, a számszerűsíthető fizikai valóságunk. Meg kell mutatni, hogy még mindig sokan tudunk lenni, ha akarunk. Ahogy csaknem negyed évszázados rejtőzködés után a 2013-as marosvásárhelyi felvonuláson, majd a székelyek nagy menetelésén történt.

Ebből kiindulva pedig minden olyan próbálkozást fel kell karolni, amely közösségi élménnyé emeli a jogharcot. Ha az SZNT azt mondja, lármafákkal világítja körbe a Székelyföld határait, akkor nem a pikniktörvénynek kell eszünkbe jutnia, hanem az őrtűzrakás izgalmának. S aztán vonulhatunk tovább, mind-mind ahhoz csatlakozva, aki éppen kitalált valamit. Mert ha még nem is látjuk, de legalább közösen érezzük a célt.”