„Pár nappal ezelőtt meghívott előadóként részt vettem az 1965-ben érettségizettek találkozóján. Az intézetben most a Mihai Viteazul-iskola uralkodik. Ott hallottam, hogy a véndiákokat nem engedték be egykori osztályukba, csak fizetés ellenében. Az összes diáktablókat kitakarították onnét, s át a Mikes Kelemen Líceumba.

Számunkra az lett volna az élmény, ha beülhetünk egykori osztályunkba, padunkba. Meg tudtuk volna fizetni, de milyen szájízzel? És miféle kiebrudalás ez, és egyáltalán?!

Megértettem. El sosem fogadhatom ezt a román tartást. Virág helyett kaptak az igazgatónőtől egy s más emlékeztetést, hogy nincsenek ám otthon az egykoriak, kik több országból zarándokoltak az 1903-ban épült intézetbe emlékezni.

És ez a román világ naponta emlékeztet arra, hogy hazátlanok vagyunk a magunk építette honunkban. És Európa csendes, még mindig csendes. Mi nem hallgathatunk, autonómiát nem halasztgathatunk. Hadd tegyem mindehhez a hírt, mely szerint Románia sok ezer ázsiai, afrikai menekültet akar fogadni a rettenetes menekültcunamiból – Erdély számára. Nagyon reméljük, hogy ez rémhír, noha elképzelhető ez is.

Minálunk minden megtörténhet.”