„Magyartanár meséli, hogy irodalomórán rákérdezett a tizenkettedik osztályban: mit jelent az, hogy nagy becsben tartja. Egyetlen diák jelentkezett: azt, hogy tágas pincében (románul: beci) tárolja.

Nos, ezért van szükség a Magyar nyelv napjára, hogy évente legalább egyszer iskolákban és a sajtóban beszéljenek értékéről, szépségéről, egyedülállóságáról, arról, hogy ez örökségünk, melyet eltékozolni bűn.

Az Európa Tanács 2001-et a Nyelvek európai évévé nyilvánította, hogy felhívja a figyelmet az öreg kontinensen beszélt nyelvek gazdagságára, ezzel mintegy azt sugallva, hogy az Európai Unió szükségszerűen a nyelvek uniója is lesz, és egyik népnek sem kell lemondania az általa természetszerűen könnyedséggel használt anyanyelvéről semmilyen nagyobb, nemzetközileg használt nyelv javára.

A magyar Országgyűlés 2011 szeptemberében nyilvánította a magyar nyelv napjává november 13-át, a magyar nyelvet az államigazgatásban és a közoktatásban hivatalossá tevő 1844. évi II. törvénycikk elfogadásának napját. Erdélyben is ez a dátum lesz a magyar nyelv ünnepe, ami talán hozzájárul ahhoz, hogy a magyar a mindennapok nyelve maradjon.

Amikor ezeket a sorokat írom, június 17-én múlt 98 éve, hogy Pusztakamaráson megszületett az erdélyi magyar irodalom legszebb szavú társa, Sütő András. Méltatlanul nem olvasott vallomásában, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című regényében az anyanyelvet imbolygó kalitkaként láttatja, szerinte szavaink pedig a kalitka lakói: madarak. Az anyanyelv foglyai vagyunk e szómadarak miatt, magunkat csak ezek segítségével fejezhetjük ki. Amire pedig nem lesz saját szavunk, az elpártol tőlünk, hiába bizonygatja bárki, hogy a tulajdonod.

Ezért kell magunkhoz engedni a szavakat. Ezért kell egy nap, amelyen erre hangsúlyozottan figyelmeztetni tudjuk azokat, akik az asszimiláció és a globalizáció kínálta állehetőségekért önként mondanak le örökségük birtokbavételéről.

A november 13-iki nyelvünnepre pedig kötelességünk az év minden napján felkészülni, így talán megtörténik az, ami Kosztolányi szerint sohasem történt meg: mi magyarok fel tudtunk emelkedni odáig, hogy érdektelenül – haszon nélkül – szeressük a nyelvet.”