„Nem volt a magyar anyanyelvűek számára létrehozott orvosi egyetemünk, nem voltak magyar iskoláink, felekezeti oktatási intézményeink, főtéri szobraink, magyar utcaneveink, nem volt ez, nem volt az, igyekeznek elhinteni országban, világban a hamisítás magvait a hivatalos vagy önkéntesen ügyködő manipulátorok. Erre rájátszva sokan készségesen hagyják, hogy »megtévesszék« őket, mások, az újabb nemzedékek pedig kétkedés nélkül fogadják a készen kapott »tudást«, nem is értik, mit mind akarnak ezek a »mindennel elégedetlen magyarok«. Ami volt, sajnos egyre gyorsabban merül a feledés homályába, az idő ilyen szempontból nem nekünk dolgozik. Az idősebb, »őshonos« vásárhelyiek sorai vészesen ritkulnak, mind kevesebben vannak olyanok, akik emlékezhetnek az átéltekre, tanúskodhatnak mindarról, amire a város joggal lehet(ett) büszke. Ilyen volt a másfél évtizedig működő városi festőiskola is. Szabadiskolának is nevezték, számos tehetséget indított el a művészi érvényesülés útján a II. világháború előtti és utáni néhány esztendőben. (…)

Mi, akik még vagyunk, és izgat a mai utód, a művészeti líceum sorsa, illetve a művészutánpótlás jelene, jövője, okkal nyugtalankodhatunk. Lépten-nyomon úgy tűnik, hogy a mai városvezetés csak nyűgnek tekinti az iskolát, amelytől szívesebben szabadulnának, mint hogy végre igyekeznének enyhíteni a gondjait. Újabban megint költöztetést rebesgetnek, meg ki tudja, milyen más csalfa terveket szőnek a háttérben.”