„A jogszabály ugyanis a legkevésbé sem bízza a leginkább érintettekre, azaz a helyi közösségek tagjaira a jelkép elfogadását. A zászlót az akadémia heraldikai bizottságának kell láttamoznia, majd ezt követően kormányrendeletben döntenek róla.

Vagyis a kormány újabb olyan ügyben ragadja magához a döntést, amelyről helyi szinten kellene határozni – és semmilyen garancia sincs arra, hogy az illetékes kormányintézmény nem talál bármikor ürügyet arra, hogy beleköthessen a Bukarestbe a legalázatosabban »felküldött« zászlóba.

Persze fölmerülhet, hogy mi szükség van az ilyen szimbolikus küzdelmekre, amikor nem ezen múlik az anyagi jólét, attól, ha mindenhol szabadon lobognak a zászlók, még nem lesz jobb az infrastruktúra, és nem nőnek a bérek.

Csakhogy – szöges ellentétben a most elfogadott jogszabály szellemével – a helyi közösségekre kell bízni annak eldöntését, hogy akarnak-e helyi szimbólumokat, és ha igen, azok milyenek legyenek. Az egyesek által bírált – mert újonnan alkotott – székely zászlót nem az esetleges kormánydöntés legitimálja, hanem az, hogy a helyi közösség elfogadja és a magáénak vallja, vagy sem. Nos az elmúlt évek bebizonyították, hogy – függetlenül attól, hogy több száz éves, vagy csak alig évtizede alkotott jelkép – a helyi emberek a magukénak érzik, és büszkén kitűzik a portájukra.

Ha pedig »lent« igény mutatkozik egy jelképre és annak használatára, akkor egy európai jogállamban »fent« azt nem felülbírálják, nem hadjáratot indítanak ellene, hanem csöndben elfogadják. Ismételjük: egy európai jogállamban.”