Afrim a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulatnál is rendezett korábban, Az ördög próbáját. A nemrég bemutatott Bartis Attila-regény adaptációjával szemben ez egy improvizáción alapuló vígjáték, amit az Országos Színházi Fesztivál műsorába is beválogattak, tehát a társulat számára szakmai sikert jelentett. A rendezővel való közös munkában pedig, feltételezhetően, egy nagyon fontos együttműködés előkészítését, amiben a kölcsönös megismerés, a határok próbálgatása, az egyes szereplők adottságának megmutatása-felmérése mind-mind fontos volt A nyugalom szempontjából.

 

 

Az előadás színlapja nem jelöli meg a dramaturgot. Csak találgatni lehet, hogy mi ennek a magyarázata, annyi ugyanis kiderül, hogy nem csupán a regényt veszik alapul, hanem az Anyám, Kleopátra című színházi változatot is, amit a szerző, Bartis Attila dramatizált annak idején, Garas Dezső felkérésére, aki a magyarországi, nemzeti színházi ősbemutató rendezője volt. A egyik tipp: nem a szó, a szavak, az irodalmi és színházi műfajok kérdései izgatták az alkotókat. A másik: közös munka volt, minden színésznek volt része a végső szövegváltozat kialakításában. A legkevésbé hihető: lefelejtették a színlapról.

 

Bármelyik változat lenne érvényes, tény, hogy az epikus szál nagyon zavaros a marosvásárhelyi előadásban, sok kérdésre nem lehet választ találni, sok szál csak akkor varrható el, ha a nézőnek előzetes ismeretei is vannak a történetről. Például a főszereplő Weér Rebekának miért kell szimbolikusan eltemetnie lányát, a külföldre emigrált Juditot, mi Eszter fizikai, illetve lelki betegsége (aminek tükrében viszonya Andorhoz, és viszont, szintén meghatározó) és így tovább. Homályos a történelmi háttér is, inkább csak utalásokban érhető tetten a rendszerváltás.

 

Ugyanígy másodlagos, pontosabban csak egy pszichológiai kórrajz szempontjából lényeges, hogy az anya egykori szakmája, netalántán hivatása a színművészet volt, amit jól vagy rosszul, kompromisszumokkal művelt vagy mindent feláldozott, hogy csillaga tündököljön. De ha valaki úgy élt le egy életet, hogy az önmagából való kivetkőzés estéről estére jól ment neki, ha valakinek a siker, az elismerés, a csodálat lételeme volt, annak bizonyára az a létforma, amit A nyugalom leír, egy másik part, amit nagyon mély árok, szakadék választ el a csillámportól, a sokat emlegetett alapozótól és a Kleopátra-jelmeztől, amiben a Weér Rebekát játszó Fülöp Erzsébetet először látjuk.

 

A hiányjelek is az értelmezés részei. Az előadás az anya-fiú kapcsolatra fókuszál. Talán nem véletlen, hogy a színlap Anyát említ, nem Weér Rebekát. Míg minden szereplő megtarthatja a regénybeli nevét, ő nem. A mellékszálak elsorvadnak, utalások szintjén kísértenek, és azok számára, akik nem ismerik a regényt, a nyugtalanságot fokozzák.

 

A bizonytalanságot, átmenetiséget az előadás tere is hangsúlyozza: egy belvárosi bérház csempézett tere, talán előszobája, aminek egy-egy zuga a konyha, háló, nappali, borozó vagy épp a könyvkiadó fogadószobája. És a tér közepén van egy sziget, egy vízzel körülárkolt, életveszélyesen síkos, csempézett sziget. Lehetne a béke szigete, lehetne a szerelem szigete, lehetne az alkotói magány zárt tere, de nem az, egyik sem lehet. Gyakorlatilag megközelíthetetlen: aki ide lép, meg kell mártózzon abban a lében, ami magzatvíz,  tisztító elem is lehetne, de nem az, hiszen szennyezett, a múlt relikviái úsznak benne: egy hegedű, egy gumikacsa, színes golyók. Adrian Damian díszletének ezt az részét, a megvilágítás függvényében gőzölgő mocsárnak vagy dermesztően fagyosnak érzékeljük – ritka, hogy kortárs előadásokban a vízben tocsogás ennyire sokféle és ennyire indokolt, az előadásba szervesen kapcsolódó térelem legyen.

 

 

A díszlet további részletei is nagyon lényegesek: az enyészet, a rohadás minden rekvizituma festői elemként lepi el a szedett-vedett bútort. Van itt intarziás stílbútor, a polgári lakásokból ismert bonanza, a kosztól ragacsos, valamikor, a szocrál érában nagyon divatos fehér furnírral borított konyhabútor, redőnyök, tejüveg-ablakszemek és olajfestékkel lemázolt ajtók. Mindent a moha nőtt be, a víz nedvessége beitta magát mindenbe. Ebben az egészségtelen lében pácolódik minden, mint egy rémálomban. Eltorzult, groteszk alakok lepik el a teret, otthonosan mozognak, börleszk tréfákat űznek sírásók képében például, vagy a borozó törzsvendégei, néha csak azok körvonalai sejlenek fel a díszlet réseiben. A kar több esetben oldószer szerepét tölti be, a nyomasztó  hangulat szelíd ellenpontjai. (Kar: Bartha László Zsolt, Galló Ernő, Ruszuly Ervin, Varga Balázs, Huszár Gábor, Kölcze Kata, Nagy Péter.)

 

Fülöp Erzsébet tündököl az Anya szerepében. Az első részben ereje, nőiessége teljében robban be a színre. Kicsit egzaltált, de ez valahogy el is várható egy ünnepelt dívától. A szélsőséges gesztusok fokozatosan eltűnnek, egy kellemetlen találkozás (és egy szembeköpés) kell a folyamat elindításához. A bezárkozottság testi, szellemi és lelki leépüléshez vezet, ennek stádiumai követhetők is a színésznő alakításában.

 

Az Andort alakító Bányai Kelemen Barna is megjárja a poklok poklát a színpadon. A szerep íve nem annyira tiszta, mint az Anya esetében, például megmagyarázhatatlan, hogy évekig miért nem vedli le szakadt polóját. Aztán egyszer mégis megteszi, arra a gesztusra sincs különösebb magyarázat. Az írás furcsamód nem lételeme, nem menedéke, a zsurnaliszta pontosságával számol be anyja történeteiről, szinte eszelősen követi ezt az egy témát. Erről szól mindene: az élete, a munkája. Még a repedtsarkú és alkoholista Rebeka (Nagy Dorottya) is csak azért kelti fel érdeklődését, mert anyjára emlékezteti (neve). 

 

Andor számára Eszter jelenti a másságot, de valami nincs rendben ezzel a fiatal nővel sem. Más világban él, zenél (élőben zongorán játszik),  mintha az álomszerű gnómok világában is otthonosan mozogna (néha maga is a Kar része), de az Anya közelében megsemmisül, reszket, nem ura testének, hangjának. Kiss Bora alakítása egy törékeny, játékos, szinte naiv lányt mutat, aki mégis a „normális” határain túl van, nehezen tetten érhető, de szemmel láthatóan szinte elviselhetetlen lelki terhet, ismeretlen traumát cipel. Mégis energiákat szabadít fel ragaszkodásával, odaadásával.

 

  

A legkisebb epizódszerepek is szervesen épülnek az előadásba, több szólamban kísérik a fő szálat. Jordán Éva – szó szerint – kultúrpicsaként mutatkozik be. Közönséges, de mégsem: a kiadó, az Apa egykori szeretője dőzsöl a szexuális szerepjátékokban. Másodpercek töredéke alatt vedlik szétdohányzott hangú nyanyából feszes, kellemes és vonzó középkorú hölggyé. Majd copfos fruska a játék kedvvért, ami végül szado-mazo jelenetbe torkollik (Berekméri Katalin alakítása is oldja a zord hangulatot). 

 

Három óra koncentrált figyelem után, amiben kép és hang, intenzív impulzusok és nagyon elvont, múlékony impressziók váltakoznak, mit is vihet haza a néző erről az előadásról? Sok nyugtalanságot. A képeket és a hangulatokat. S a felismeréseket. Hogy normálisak vagyunk. Hogy ha nem is végletekben, de mi sem vagyunk normálisak szüleinkkel, gyermekeinkkel való viszonyunkban. Hogy minden relatív. Még a szilárd talaj is a lábunk alatt.