„A legjobb védekezés a támadás elvét alkalmazta Bogdan Aurescu román külügyminiszter, amikor budapesti látogatását azzal alapozta meg, hogy mélységes aggodalmát fejezte ki a magyarországi román közösség – szerinte veszélyben lévő – kulturális identitása miatt.

Hiszen Aurescu nagyon jól tudja: magyar–román viszonylatban a magyar fél mindig előhozza az elcsatolt területeken élő magyar közösség valóban problémás helyzetét – ezért aztán úgy próbálta meg leszerelni a magyar panaszokat, hogy előbb inkább ő aggodalmaskodott egy sort a Magyarországon élő románokért.

Hogy ez mennyire aránytalan, az számunkra evidens, hiszen egy közel 1,3 milliós romániai magyar közösség áll szemben a mintegy húszezres magyarországi románsággal. (…)

Románia viszont – mint azt Aurescu ismét kijelentette – nem akar autonómiáról hallani a területén élő magyarok esetében. Sőt példaértékűnek tekinti az itteni magyarok helyzetét, amit a nemzetközi fórumokon is előszeretettel hangoztat – ráadásul sikeresen, hiszen az EU és az Európa tanács illetékesei sem győzik dicsérni a román „kisebbségvédelmi” modellt. A magyar álláspontot viszont jóformán meg sem hallgatják, legyen szó bármilyen, a határon túli magyar közösséget érintő ügyről.

Itt van például Markó Attila esete, aki ellen Románia európai elfogatóparancsot adott ki. A volt képviselő ügyében Aurescu az európai szabályozás tiszteletben tartását – vagyis Markó kiadatását – kérte. A restitúciós visszaélésekben való érintettséggel megvádolt Markó ugyanis korábban úgy nyilatkozott: nem hajlandó a szerinte nem korrektül eljáró román igazságszolgáltatás kezére adni magát, a magyar kormány pedig jelezte: magyar ügynek tekinti a megvédését. Az EU-tagállamoknak ugyanakkor kötelességük kiadni egy másik EU-tagállam által körözött polgárt.

Az ügy kapcsán vannak, akik máris diplomáciai bonyodalmaktól tartanak. (…)

Igaz ugyan, hogy a romániai kormánypártok is megpróbálják megnyirbálni a korrupcióellenes ügyészség hatásköreit, de nem érdemes arra számítani, hogy majd Budapest szövetségesévé válnak a DNA túlkapásainak kipellengérezésében. A román gondolkodást ismerve ugyanis még a DNA legádázabb bírálói is a romániai igazságszolgáltatás legnagyobb méltatóivá avanzsálnak, ha a magyarok próbálják meg rossz színben feltüntetni azt a brüsszeli vagy washingtoni fórumok előtt.

Főleg úgy, hogy miközben Bukarest – még ha nem is őszintén – mindig azt mondja, amit Brüsszel hallani szeretne, Magyarország megítélése már amúgy is elég rossz, a bevándorlással és a halálbüntetéssel kapcsolatos újabb viták pedig aligha segítik elő, hogy empatikusan viszonyuljanak a Markó – és általában a határon túli magyarok – jogai iránti magyar érzékenységhez, legyen az bármenynyire is őszinte.”