Ilie Bolojan, a város polgármestere egy interjúban viszonylag őszintén leszögezte: az általa képviselt román szempont szerint a városalapító szobrának nincs helye a főtéren. Ennél mondjuk nem is vártunk többet, a hozzá fűzött magyarázat viszont már a hagymázas lázálom kategóriáját súrolja. A város mai arculatát a 20. század elején meghatározó polgármester, Rimler Károly méltatlan utódja szerint ugyanis a londoni Trafalgar téren sem lehet Napóleon szobrát látni, hanem csak Nelsonét.

Mely analógia azt bizonyítja, hogy ha nem is világlátott ember, legalább ismeretterjesztő sorozatokat vagy brosúrákat már látott a brit fővárosról. A történelmi ismeretei ugyanakkor meglehetősen szellősek, ha szabad így fogalmaznunk.

Ez az analógia ugyanis csak akkor állná meg a helyét, ha Szent László hódítóként tört volna a városra, mely próbálkozását azonban valamely helyi érdekű hadvezérnek sikerült volna elhárítania. Csakhogy nem így történt: László épp hogy a város helyi érdekű hőse, aki többek között azzal írta be a nevét a település történelmébe, hogy az 1092-es monostoralapítással gyakorlatilag létrehozta a mai Váradot. Vagyis ha a konkrét történelmi tényeket nézzük, akkor Szent László Nelson megfelelője. Ennek nyomán drukkolunk, nehogy a végén arra ébredjen a londoni főpolgármester, hogy váradi kollégája a trafalgari győztes szobrának eltávolítását, és helyette Napóleon szobrának felállítását követelje a brit fővárosban…

Persze tény, hogy az önkormányzat, a város magyar polgárainak követelését kikerülendő, Szent Lászlóról nevezte el a főtéri hidat, és a felújítás alatt levő várban ígérte a lovagkirály szobrának felállítását, ott, ahol a középkorban is évszázadokig állt. Mint ahogy az is, hogy a katolikus püspöki palota kertjében két – egy 18. és egy 19. században készült – Szent László-szobor is áll.

Mégis, annak nyomán, hogy a törpe Napóleonként pöffeszkedő román polgármester a város főterén, azaz a „kirakatban” nem látja helyét egyetlen, a város történelmét és arculatát meghatározó magyar személyiségnek sem – akikből ugye 1092-től 1920-ig akad néhány, sőt azt követően is -, úgy süllyed el az illúzió, hogy saját városában egyenrangú polgárként tekintenek a magyar közösség tagjaira, mint az igazi Napóleon flottája Trafalgarnál.