Szörényi Levente kispolgárként is maga a szabadság

Énekes, zeneszerző, élő legenda: a magyar rock egyik alapítója ma ünnepli a hetvenedik születésnapját. Erre az alkalomra jelent meg első önéletrajzi kötete. A könyv társszerzőjével, Stumpf Andrással beszélgettünk.
Hirdetés

Kicsit a hóhért akasztják esete ez, mivel Stumpf András (képünkön jobbra lent) évekig a Heti Válasz újságírója volt, jelenleg a Mandiner főmunkatársa, és általában ő áll a mikrofon kérdezős felén. Most azonban könyvszerzőként is bemutatkozik: a Szörényi Leventével készült beszélgetéseiből állt össze a magyar beat Kis Nagy Emberének első önéletrajzi kötete, amely Rohan az idő címmel jelent meg a napokban. A könyvről, Szörényiről, rock’n’rollról társalogtunk.

 
„Istenünk és császárunk Szörényi Levente”, ez volt a jelszó az Illés fénykorában. Ma is az? Vagy még inkább az?
 
Tyű, ez így nehéz. Nem. Nem isten és nem is császár. Szerencsére nem is állítja magáról. Sőt. Levente alapvetően elképesztő energiákkal megáldott ember, aki számára a szabadság elsődleges. A saját szabadsága is és másoké is. Tehát: nem szereti, ha megmondják neki, mit szabad gondolnia, miben szabad hinnie, de ő sem ír elő ilyesmit senkinek. Márpedig az istenek és a császárok elő szoktak írogatni mindenfélét. Persze ha a kérdés arra vonatkozik, hogy ő-e a legnagyobb császár a magyar rakendroll történetében, akkor a válasz egyértelműen igen. Államalapító istencsászár.
 
Alapvetően arra vonatkozott, igen, de jó, hogy behoztad ezt a vonatkozást is. Node: egyszer láttam a Facebookon egy fotót, amelyen Szörényi legendás gitárjával vagy látható. Először meghökkentem, aztán irigyeltelek kicsit, majd megtudtam, hogy könyvet írsz róla. Kinek az ötlete volt, az övé vagy a tied? És miért Szörényi?
 
Tíz éve találkoztam először Leventével – újságíróként interjút készítettem vele. Aztán amikor volt aktualitása, mindig interjúztunk, megismerte, hogyan dolgozom, s valószínűleg ezért keresett meg. Szóval ő volt a kezdeményező, valamikor tavaly május környékén. Az eredeti kérése viszont nem arra irányult, ami végül a könyv lett. Nagyon nem. Azt kérte, hogy szerkesszek könyvet az elmúlt tíz év interjúiból, írásaiból, amelyek megjelentek már szerte a sajtóban. Azért csak az elmúlt 10 évéről, mert 60. születésnapjára megjelent már egy ilyen kötet Kocsis L. Mihály szerkesztésében – abban minden fontos interjúja ott van, 1990-tól 2005-ig.
 
 
Stumpf András és Szörényi Levente a frissen megjelent könyv egy-egy példányával
 
Elkezdtem tehát nézegetni az elmúlt tíz év anyagát (Levente két sörösdobozban adta át a cikkeket, amelyeket elképesztő tüchtigséggel gyűjt), és azt éreztem, hogy ez így kevés lesz. Meg sok is. Kevés, mert csupán az utolsó tíz év interjúi. Sok, mert egy csomó ismétlés van bennük, logikusan – amikor egy-egy esemény kapcsán ugyanarról kérdezik minden lapban, akkor az érthető, kötetben viszont hülyén mutat. 
 
Felvetettem, hogy ha már ilyen szép, kerek születésnap jön, a hetvenedik, legyen végre egy Szörényi-önéletrajz. Merthogy olyan még nem volt. Márpedig én imádom a rakendroll-önéletrajzokat. Slash-ét is, Keith Richardsét is faltam, de Lovasi Andrásé is remek volt, hogy magyart is említsek. Levente szerencsére azonnal ráállt a dologra, pedig ebben így neki is rengeteg ideje, munkája volt.
 
Hogyan készült a könyv: rendszeresen feljárogattál hozzá, beszélgettetek, aztán ezt átgyúrtad függő beszédbe?
 
Tavaly októbertől idén márciusig sokat beszélgettünk Leventénél, a házában, Pilisszántón. Ott kértem meg egyszer arra is, hogy vegye már elő a legendás Ovation gitárt, hadd pengessek kicsit. Elővette és még le is fotózott vele. Nyilván azonnal kiraktam a képet a Facebookra. Tehát a munka így ment: beszélgetés, aztán én haza, leírás, kutatgatás, elküldés Leventének, ő javítgat, szépítget, s amikor egy rész már úgy-ahogy megvan, újabb találkozás, beszélgetés…
    
Ezek szerint elég rendhagyó a könyv műfaja. Minek nevezhetnénk?
 
A végeredmény nem interjúkötet. Az interjúformát elvetettem már az elején. Nem kellenek bele a kérdéseim. A lényeg, hogy a sztori összeálljon. Érzésem szerint össze is állt. Egyes szám első személyben Levente mondja el, mi fért bele ebbe a hetven évbe és mi nem.
 
Formailag hasonló a Lovasi-könyvhöz. Ott is fel van tüntetve szerzőként Lévai Balázs, de az is önéletrajz, egyes szám első személyben.
 
A másik, tisztességtelenebb megoldás, amikor (például Keith Richards esetében) nem tüntetik fel, vagy csak szerkesztőként tüntetik fel azt, aki valójában leírta a könyvet. Szerintem ez így jobb forma, még akkor is, ha lehet azon kukacoskodni, hogy akkor most életrajz vagy önéletrajz. A válasz: Szörényi Levente önéletrajzi könyve, amelynek társszerzője vagyok
 
Nehéz ennél kellemesebb munkafolyamatot elképzelni: az ember találkozgat Szörényivel, beszélget vele és jegyzetel. Lehet, hogy hülye kérdés, de szerintem sokakat érdekel: milyen ember Szörényi Levente?
    
Kellemes éppen nem volt a munkafolyamat. Leventével beszélgetni persze az, de ha dolgozol és igyekszel mederben tartani a beszélgetést, az elég megterhelő, főleg, amikor hat-nyolc órán át nyomod egyhuzamban. S főleg, ha Leventével. Ő ugyanis elképesztő fantáziával bír meg egy rakás történettel. Az egyikről eszébe jut egy másik, ugrál időben, térben, aztán győzd kihámozni. Remélem, sikerült.
 
A könyv szempontjából persze sokkal jobb ez, mintha harapófogóval kellene kihúzogatni a történeteket. Egyébként viszont Levente elképesztően rendszerető és rendszerezett. Már-már a kispolgáriság mintapéldánya. Miközben lelki ügyekben maga a szabadság. Számomra nagyon érdekes volt ez a kettősség benne.
    
Szivárogtass kicsit: van kedvenc történeted? 
    
Sok van. Például: gondolta volna bárki, hogy Szörényi Levente Kenyában csini maszáj csajok gyűrűjében úgy betép egy vicces cigitől, hogy értelmetlenül, vinnyogva hahotázik a tengerparton órákon át? Mindezt már az István, a király sikere után.
    
Most már biztos, hogy elolvasom a könyvet. 
 
Hát még ha azt is elárulom, hogy a félmeztelen fekete lányról még fotót is betettünk! Ez ugyanis a másik nagy kuriózum. Olyan családi és személyes fényképek is megjelennek most a könyvben, amelyek soha korábban. Tudtommal legalábbis. 
 
Lehet, hogy fura a párhuzam, de Szörényi valahogy úgy él a köztudatban, mint Petőfi: néhány nagy versét kivétel nélkül mindenki ismeri, de a műveinek jelentős része homályban marad. Szörényinek ott van pár Illés- és Fonográf-megasláger és az István, a király – pedig nagyon szerteágazó és gazdag életműről van szó. Van-e olyan része ennek az életműnek, amelyre külön is felhívnád a figyelmet?
 
Van. Igaz, a könyvben nem tértünk ki rá nagyon, vagy talán egyáltalán nem is. De én nagyon szeretem az Ének a csodaszarvasról szvitet. Kodályi muzsika. Meg persze a szólólemezek, különösen a Hazatérés – az is zseniális. A Fonográf-korszakban pedig rengeteg stílus, irányzat keveredik, s már Levente sem tudja kapásból, melyik dalt írta ő és melyiket mondjuk Tolcsvay László. Én mindenesetre végighallgattam azokat a lemezeket is és mindegyiken van lehidalósan jó.
 
Magad is zenélsz, belülről is látod valamelyest a magyar rockszcénát. Mit gondolsz, hogyan él tovább Szörényi és az Illés öröksége? Hatott rád, úgy értem, konkrétan, például a gitárjétéka?
 
A gitárjáték konkrétan nem, az viszont nagyon is, hogy miket, milyen motívumokat lehet játszani egy elektromos gitáron. Én azonban nem vagyok főállású, hivatásos muzsikus, nem is teszek úgy. A fontos az, hogy Levente hatása bennük tovább él-e. Szerencsére azért igen. Na nem azokra gondolok, akik felkérésre feldolgoznak egy-egy Illés-dalt a saját stílusukban. A mai magyar gitárzene legfontosabb figurájára viszont egyértelműen hatott az Illés és Levente. Both Miklósról van szó.
 
Mit gondolsz, lesz-e még új Szörényi-Bródy közös produkció, vagy ennyi volt a történet?
 
Nem fogadnék rá nagy tételben, hogy lesz. Úgy fest, a történet, alkotói szempontból legalábbis, ennyi volt. Színpadra még biztosan felállnak együtt, pontosabban annak nem nagyon van akadálya. Én persze nagyon örülnék, ha írnának együtt dalokat, nem rockoperát, nem színpadi művet, hanem dalokat, ám hogy ez valószínűleg miért nem fog megvalósulni már – na, ez is kiderül a könyvből. 
 

Címlapfotó: Bethlendi Tamás/Kolozsvári Magyar Napok

Hirdetés