„A volt államelnök idején – és kétségtelenül a tudtával, ha nem éppen »stratégiai« sugallatára – indult el viszont az a rendkívül veszélyes folyamat, amely a Markó Attila-ügy alapja és lényege, amint a vádlottból vádlóvá szigorodott képviselőnk lényeglátó pontossággal megfogalmazza. Kíváncsian várjuk, hogy a román állam mer-e diplomáciai bitrányt csinálni az ügyből, ami mindenkinek felette kellemetlen lenne, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az új államelnök, a néma levantei, elődjéhez méltóan, az RMDSZ ellenzékével egyezkedik.

Amúgy a korábbi berendezkedésben az sem nagyon történt meg, hogy a kormányt hagyják dolgozni. Az új államfő példásan együttműködik a miniszterelnökkel: hagyja, hogy az tegye, amit jónak lát. Igaz, KWI mindent hagy, ami nem a nagykabátjával kapcsolatos, arra viszont érzékeny. Kétségtelen ugyanakkor, hogy sok korábbi rémség már csak azért sem ismétlődhet meg, legalábbis reméljük, mert az új államelnök sokkal normálisabb.

Az viszont, hogy a volt játékos elveszítette korábbi támogatóinak bizalmát, számomra éppen azt a kérdést veti fel, hogy miként történhetett meg mindaz, ami megtörtént. Hogy hunyhattak szemet – és mit gondolnak az egészről – most azok a külhoni, európai és amerikai politikusok, akik védelmükbe vették, elvtelenül óvták és támogatták a román államfőt? Hogy érzik magukat, miután kiderülnek a viselt dolgai? Az érzelmeik érdekelnek, mert nem áltatom magam azzal, hogy felelősségről is szó lehetne. Gondoljuk el, a »demokratikus Európa«, pontosabban az európai jobboldal, történetében először és reméljük utoljára, megmásíttatta az egyik tagországában egy népszavazás eredményét! Egy közönséges, korrupt kalandorért! Hogyan érzi magát mindezek után Barroso úr, Merkel asszony, Reding asszony?

Még kevésbé lehet szó a hazai értelmiségiek, a rendszerpárti talpnyalók felelősségéről. Sőt, náluk még arról sem lehet szó, hogyan érzik magukat – mert köszönik, megvannak. Egy részük talán rájött, hogy rossz lóra tett, de a kreatívabbak a jövőbe néznek, az új palotalakó stílusát fürkészik, jótulajdonságait keresik. Liiceanu, Pleşu, Patapievici, Cărtărescu – különben valóban kivételes koponyák – mit fognak szólni, amikor megtörténik majd az, ami a mentoruk idején nem történhetett volna meg? (Ja, persze, »nem tudták«, honnan is tudhatták volna?)

Kisebb léptékben: hogyan érzik magukat azok a magyar újságírók, akik valahányszor vita volt Orbán Viktor, Szász Jenő és Tőkés László barátja és annak politikai ellefelei között, mindig a »caracali autonómia« fároszának adtak igazat, és véleményformálóként mindannyiszor az ő megszavazására buzdítottak? (Meg is lett az eredménye.) Kizárólag az számított nekik, hogy az elnöki palota lakója jobboldali volt – még azzal sem törődtek, hogy egyetlen éjszaka vált azzá (mint tavaly a pedálosok liberálissá, majd zusammen néppártivá, Brüsszel ihletésére).

Ezekben a »bármikben« az RMDSZ-nek nincs szégyellnivalója. Sem az elnökválasztások, sem a felfüggesztések idején nem állt a politikai vadorzó pártján. Annak a pártján, aki nyíltan – és alkotmányellenesen – a legitim magyar érdekképviselet belső ellenzékét támogatta, aki elintéztette a kisebbségi törvényt.”