Fantasztikus leleteket és lélegzetelállító dinómaketteket mutat be Az utolsó erdélyi dinoszauruszok című kiállítás, amely ma nyílt meg a kolozsvári BBTE Egyetemiek Házában. Még soha nem állították ki így együtt az erdélyi dinoszauruszokat és rekonstrukcióikat, nagy szó, hogy ez most összejött.
A Magyarosaurus dacus uralja a kiállítás kicsiny terét, és ugyan őt tartják a legnagyobb ismert erdélyi dinoszaurusznak, sehol sincs az akár száz tonnás dél-amerikai rokonaihoz képest. Azért csak pár méter, mert szigeten élt – tudtuk meg a megnyitón: a Hátszegi-sziget mintegy 80 ezer négyzetkilométere a mai Erdélyi-középhegység és környéke körül emelkedett ki a Tethys-óceánból. Szigeten korlátozott az élelemforrás, erre válaszként a fajok „összementek”.
Nem véletlenül Hátszeg bárója, Nopcsa Ferenc, illetve akkor 12 éves húga, Ilona találta meg a Magyarosaurust 1895-ben, ez a lelet adott őslénytani lendületet az akkor Bécsben geológiát tanuló Nopcsa Ferencnek. Ő alapozta meg száz éve azt az elméletet, hogy a fajok evolúciós válaszként a sziget körülményeire kisebb termetű egyedekként maradtak fent. Elméletét a Magyarosaurus esetében alig tíz éve sikerült véglegesen igazolni.
A Magyarosaurus mindenhova belógatja a fejét
Szintén ő találta meg az Elopteryx nopcsai, a Hátszegi-sziget ragadozó dinoszauruszának két csontját, az ő tiszteletére hívják így. És ő nevezte el szépfenekű Bajazidnak a Kallokibotion bajazidi édesvízi teknőst személyi titkára és feltehetően szerelme, az albán származású Bayazid Elmas Doda után. A kiállítás azonban nem tünteti fel a nopcsai vagy a bajazidi jelzőket.
Nopcsa felfedezéseihez csak Vremir Mátyás lelete fogható. Az EME kutatója 2009-ben bukkant rá a zömök sárkányra, amelyet 2010-ben mutattak be a nagyközönségnek. A 75 százalékos teljességű csontváz az EME tulajdona, és sajnos nem része a mostani kiállításnak, miközben valódi újdonsággal szolgált a világon egyedi testfelépítésű Elopteryx nopcsai pontosabb leírásához, mert úgy tűnik, Vremir azt találta meg.
Az Elopteryx nopcsai ázsiai rokonaiból következtettek arra, hogy toll boríthatta.
Ezek az infók, kalandos életrajzok és felfedezések sem részei a mostani kiállításnak, mi sem tudnánk róluk, ha nem futottunk volna össze a megnyitón Silye Lóránddal, a BBTE Földtani Intézetének adjunktusával.
A tárlatra alaposan ráfér egy hozzáértő marketinges, aki tudja, hogyan kell élménnyé tenni egy természettudományi leletanyagot. Mert az őskori leletanyag bemutatása is őskori, na jó: sivár, lapos, kilúgozott huszadik századi. Mindegyik dinó mellett néhány infó arról, mit evett és milyen családba tartozott, semmi arról, hogy ki találta meg mikor, milyen körülmények között, hogyan sikerült azonosítani, miért hívják úgy, ahogy.
Eleve jóval nagyobb teret kellett volna szánni a tárgyaknak, tudományos jelentőségüknek pedig méginkább. Nemcsak a magyar nyelvű feliratokat hiányolom az információs táblákról és a kiállítás kisfilmjéről, ha már az egészet a saját multikultijával hencegő BBTE rendezte, hanem az izgi információkat – Silye Lóránd mutatta meg azt is, mit kell nézni a dinótojásokon – és a rengeteg sztorit, ami ezekhez az őslényekhez és felfedezésükhöz kapcsolódik.
Vélhetőleg a Magyarosaurus dacus tojásai, sőt fészke.
Ornithocheirus – repülő hüllő szárnyain karmokkal. Vízfelszínen vadászott.
Bordák, illetve combcsontok, csigolyák, fogak lapulnak zömmel a tárlókban.
Kallokibotion bajazidi páncélja és egy őskrokodill, az Allodaposuchus precedens koponyája
Dinólelőhelyek Romániában
Struthiosaurus transsylvanicus, az egyedüli olyan erdélyi dinó, amelyet páncéllemezek borítottak.
Átmenet a dinók és a madarak között: az Elopteryx nopcsai attól egyedi, hogy lábán kettős támadókarmokat hordott.
Csigolyanézőben
Vlad Codrea őslénykutató, a BBTE oktatója nyitotta meg a dinoszaurusz-kiállítást. És szórakozott a végén.
A hatalmas potenciálú, de összecsapott kiállítást szeptember 30-ig lehet megtekinteni az Egyetemiek Házának előcsarnokában keddtől vasárnapig 10 és 18 óra között.