„SEJÓ: (belép): Pincér! Á, Hacsak úr, hát maga itt?

HACSAK: Miért, hol lennék? Huszonöt éve törzsvendég vagyok, naponta itt ülök, nem úgy, mint egyesek… Mondja, Sejókám, merre járt, hogy hálistennek fél éve nem láttam az ábrázatját? Tán nem ült valahol máshol?

SEJÓ: Kampányolni voltam.

HACSEK: És ezt még be is meri vallani?

SEJÓ: Ezt igen, de azt, hogy kinek dolgoztam, nem mondom meg.

HACSAK: Kérdeztem én, hogy kinek? Úgyis tudom, ezek után…

SEJÓ: Mik után, Sejó?

HACSAK: Hát nem hallotta, hogy Iohannis elnök úr mit mondott?

SEJÓ: Nocsak, mit mondott?

HACSAK: Hogy nincs magyar kérdés.

SEJÓ: Nézze, mást nem mondhatott, ezt többen megállapítottuk.

HACSAK: Hogyhogy nem mondhatott? Hiszen elődje, a cár is ezt mondta…

SEJÓ: Milyen cár, Hacsak?

HACSAK: Hát a bősz bisnicár. De én Iohannist pont azért szavaztam meg, mert kisebbségi, és mert megoldotta a német kérdést.

SEJÓ: Ugyan, Hacsak, azt a Csau oldotta meg. Iohannis elnök úr különben igazat mondott, a dolgokat összefüggéseikben kell nézni. Először németül kérdezték – tehát volt a német kérdés. Válaszolt is rá. Feltettek neki románul is kérdéseket, azok egy részére felelt, a többire folyamatban van a válasz… De magyarul nem kérdezte senki. Ha nem, hát nem, ő csak leszögezte a tényállást, hogy nem volt magyar kérdés.

HACSAK: Pech.

SEJÓ: Nem pech, Hacsak úr, németes pontosság. Új államfőnk egy nagy kaliberű ember.

HACSAK: Nagyon tud kaláberezni?

SEJÓ: Kaliber, Hacsak, formátum. Elnökünk nagy formátumú. És mindig kiteszi a pontot az i-re.

HACSAK: Hát ha maga mondja… És ha hosszú í-ről van szó, mint nálunk, magyaroknál? De inkább meséljen, milyen volt a kampány.”