Igazi gasztrofilozófiai utazásban lehetett részük azoknak, akik beültek Cserna-Szabó András estjére Kolozsváron. Akkor most szotty vagy szaft jár a lecsóhoz?
Hirdetés
Cserna-Szabó András kávéházi asztalán tornyosul már a Halálcsillag, a Puszibolt, a Veszett paradicsom és a többi műve, amikor László Noémi, az Erdélyi Magyar Írók Ligája Álljunk meg egy szóra című estsorozatának állandó házigazdája belecsap a lecsóba a Bulgakovban. Az igazán stílusos persze az lett volna, ha a gasztronómia iránt meglehetősen elkötelezett magyarországi író ínycsiklandó traktátusát összekötötték volna egy valódi főzőcskézéssel, mert aligha lehet kellemesebb összművészeti élmény, mint egy kis kolozsvári rakott káposzta mellett hallgatni Cserna-Szabó pittoreszk sztorijait az életről, az íróságról meg mindenről.
Cserna-Szabó nemcsak az ízek világa iránt elkötelezett, hanem Kolozsvár iránt is. Szíved helyén épül már a Halálcsillag című első regényét (készül már a második!) részben kolozsvári élmények és helyszínek ihlették, nem véletlenül, hiszen egy ideig a kincses városban élt. Azt is megtudhattuk, mi vonzotta ide: édesapja Kolozsváron született 1943-ban, a Farkas utcai református templomban keresztelték, de ’44-ben már el is menekült a család, mondjuk úgy, történelmi okokból. Nagyapja az Ellenzék napilap hétvégi irodalmi rovatának munkatársaként dolgozott, számára pedig fontos volt, hogy felgöngyölítse nagyapja történetét, megmártózzon ugyanannak a városnak az életében. Ideköltözött tehát fél évre, este kocsmázott, nappal könyvtárazott – mégsem ír belőle családtörténetet, mert érzelmileg érintett.
Ami kár, mert rengeteg jó története, anekdotája van a családról, de nem csak. Az, hogy nagymamája szekrényében a Balzac-könyvek mögé eldugva ott sorakozott a komplett krimitörténelem, sok mindent megmagyaráz az életműben. Az viszont bizonyára sokakat meghökkentett, hogy a gasztronómiával való szoros kapcsolata nem annyira régi keletű, volt idő, amikor konyhai tudománya kimerült a paprikás krumpli elkészítésében. Nagybátyja azonban – újabb festői rokon a láthatáron – 1998-ban elnyerte kártyán (!) a Magyar Konyha című folyóirat főszerkesztői székét, őt pedig odahívta szakírónak. Ő meg, tehetséges fiatal novellistaként – akkoriban tűnt fel a Fél… kezdetű címeket viselő köteteivel (Fél négy, Fél hét, Félelem és reszketés Nagyhályogon) – vitte magával a kollégákat, Grecsó Krisztiántól Ficsku Pálig.
Ha már az irodalomnál tartunk: az íróság szar meló, mondja Cserna, mert ugyan megél belőle, de otthoni, magányos tevékenység, ő pedig társasági ember. Ezért imád társszerző lenni, és ezt valószínűleg a helyszínen lévő Darida Benedek is megerősítheti, akivel közösen írták a Nagy macskajajkönyv című másnaposságfilozófiai értekezést. (Az Ede a levesben társszerzője, Fehér Béla sajna nem jött.)
Szerzőnk igazi szenvedéllyel beszél a magyar konyha állapotáról: szerinte a magyar gasztrotörténeti hagyomány nincs kellőképpen feldolgozva, ezért evolúció sem lehetséges, minek következtében olyan gasztronómiai szörnyszülöttek jönnek létre a modern, európai, trendi konyhatudomány nagyobb dicsőségére, mint a székelykáposzta homárral (lehet, hogy rosszul emlékszünk, és valami más, de ugyanilyen rettenetesen hangzott). Azt pedig tessék megjegyezni, hogy a lecsót szottyal és nem szafttal készítjük, és nyugodtan tehetünk belé fokhagymát is.
Azt egy kicsit sajnáljuk, hogy a Fél disznó és a Fél vodka című köteteit végül nem írta meg.
