„Alapos adatok híján (bár vannak mérések az átszavazásról, a másodlagos pártpreferenciákról, a bizonytalanok ingamozgásáról stb.) mindössze részmagyarázatok kínálják magukat: a szélsőségesek egy hányada biológiailag tűnt el, másik részük elhagyta a várost-országot, tegyük fel, hogy akadt, aki rájött, hogy manipulálják és mérsékelt nacionalistává vedlett , vannak a közélettől teljesen elfordulók, megcsömörlöttek.
De mindezeket együttvéve sem lehet „kimosdatni” a tábor nagy részét. Ők az átvándorolók, zömük vélhetően a PSD, a Dan Diaconescu-féle alakulat és Gigi Becali zászlaja alá vonult (hogy a magát nemzetinek mondó liberális párt soraiban is felbukkannak, ne lepjen meg, hiszen mégiscsak ott az a nemzeti jelző, csaliként-ürügyként). Ám miután e két utóbbi személyiség már nem tényező a román belpolitikában, elgondolkodtató, mihez kezd ez a tömeg az opciójával, ha ránk köszönt a jövő esztendő, a maga két választási hullámával.
Olvasson még:
Mert kétségtelenül itt vannak közöttünk, mondjuk Kolozsváron (de bárhol az országban, hiszen vadimisták is voltak egykoron jó adaggal, vezérük egyszer még az államfői verseny döntőjébe is beverekedte magát), a városháza apparátusától a sajtón át az utca egyszerű emberéig. Ott lakoznak Marosvásárhelyen, abban a párhuzamos világban, amely őket is gettósodásra ítéli, nem csak a magyar közösséget (negyedszázada feloldatlan frusztrációikkal, kibeszéletlen és tovagördített feszültségeikkel), naponta köszönünk egymásnak, mint – meredek hasonlat, de megéri – egykori szekusok és hajdani megfigyeltek.
Mert lehet dokumentumfilmet, kétnyelvű drámát, esszékötetet, flashmobot beiktatni a kezelésbe, újabban többség-kisebbségi paktumtervezetet is akár, de marad a fekete március árnyéka: retinámon eleven még a felhergelt és leitatott, hodáki parasztember hőzöngése, akinek háttal áll a rendőr és farkasszemet néz a döbbent és felháborodott magyar férfival, aki a belváros padjait szaggatja fel elkeseredésében – hogy életét mentse.
Hol egykoron azon a márciusi éjszakán megpihentek az immár győztes (?!) magyarok, miközben meleg kenyeret osztogattak szét közöttük, tehát a marosvásárhelyi kultúrpalota halljában és nagytermében mostanában a Szövetség képviselői tanácskoznak. Terveznek (nagyritkán vitatkoznak), és döntenek arról, hogy mit lehetne másként, jobban tenni a kisebbség ügyében. Csakhogy átugrottunk – vagy zárójelbe tettünk – egy szakaszt, amelynek lezáratlan volta bumerángos pályára állíthat folyamatokat és állapotokat.
Bármennyire is divat lenne Klaus Johannis regnálásának mellékvizein a kisebbségkultusz, ez is (az első jelek szerint) differenciált odafigyelést hoz, álságos, felszínes, konjunkturális magatartásformákat.”