„A magyar demokrácia története egyáltalán nem a folytonosságról szól. Az 1849-et követő tizenegy esztendő a demokrácia teljes hiányával volt egyenlő. Azután következett egy hét esztendős átmenet, amikor fokozatosan visszakapott valamit a nemzet az ország a korábbi szabadságjogaiból, majd a kiegyezés után kinyílott a liberalizmus ernyője, amely az országot (a Habsburg birodalom részeként) sikeresen védte, ahol a demokratikus szabadságjogok a 19. század szintjén – nem nagyon lemaradva Angliától vagy Franciaországtól (bár csakis a magyarajkúak és a polgárság számára) – megvalósulni látszott. Egyenjogúsították a vallásokat, és működött a parlament. Köpködtek a nemzetiségek, de jobbat azóta sem tudtak maguknak teremteni.

Az I. világháborút követő korszak, az ország nagyobb részének elvesztése egyáltalán nem kedvezett klasszikus polgári szabadságnak, de azért virágoztak a vállalkozások, az egyetemi antiszemitizmus, kiváló szellemi teljesítmények születtek (Bartók, Karinthy stb.), a félfasiszta szervezetek elánját, ha nagyon zavaró volt, visszafogta a kormányzat. Majd ország gyarapításokért cserébe belesodródtunk a háborúba Hitler oldalán. És a háború kirekesztette a szabadságot és demokráciát.

Fogadkoztak a baloldali és háborút ellenző erők, hogy majd ők olyan szabadságot és (népi) demokráciát teremtenek, amelynek párja nincs, legfennebb a Szovjetunióban. A nagy példa ragadós volt. Ugyanaz a Kossuth és Petőfi népe egyáltalán nem élt a szabadság és demokrácia eszközeivel. Amit tanítottak neki, az paródiája volt a valaha mért szabadságnak.

Jött egy rövid és szenvedélyes pillanat 1956-ban, amikor a Kossuth és Petőfi, Eötvös és Bibó demokratái magukra találtak. Előképek nélkül, valóban egyedül. Leverték, földbe nyomták őket. Ami ezután következett, a gyors megtorlás és a kádári rendszerrel való lassú kiegyezés, valószínűleg nem hasonlítható méreteiben a deákferencihez. Nagyobb volt és veszedelmesebben korrumpáló. 1989-től pedig egy hosszas tanulási folyamat van érvényben, európai és amerikai modellek tananyaga, még ha tagadják is ezt a múzeum lépcsőiről.

Orbán Viktor szabadságról és demokráciáról beszél, sajátos magyar formákat emleget. Európa tele van kérdésekkel, állítja helyesen. A Fidesz válaszokkal. Erősen kétlem ezt: ott, ahol a másik felet meg sem hallgatják, kampányok az ellenségkép kicifrázására épülnek, ahol az illiberalizmus fogalmát beiktatták a közéletbe.

Azok beszélnek a liberalizmus eszméiről akik minden eresztékében és vonatkozásában tagadják azt. Egyebekben ez a retorika meglepően hasonlít a román politikai demagógia kedvenc önjellemzéséhez.”