Az történt, amint azt már bizonyára mindenki tudja, hogy miután Marosvásárhely cizellált modorú polgármestere, a rendőrséggel karöltve megakadályozta, hogy Románia állampolgárainak egy csoportja éljen a törvény biztosította gyülekezési jogával, a Székely Szabadság Napján kisebb megemlékezéseket tartottak több, székely lakossággal is rendelkező városban, így Budapesten is.
A pesti rendezvényen pedig az egyik civilszervezet vezetője azt mondta bele a mikrofonba, hogy Románia a 21. század Európai Uniójának Iszlám Állama, és ezzel egyrészt helyből megnyerte a Márciusi Nagyotmondások Versenyét, másrészt kivert néhány biztosítékot. Az egyik biztosíték a román külügyminisztérium épületében volt, úgyhogy miután a román kormány jól kitiltakozta magát, Bogdan Aurescu külügyér nem bírt lecsillapodni, és telefonon zaklatta magyar kollégáját, Szijjártó Pétert.
Először is: Romániát az európai átlagember számára leginkább lefejezős videóiról ismert és rettegett Iszlám Államhoz hasonlítani olyan mértékben abszurd, hogy Ionesco is visszaadta volna a nem létező drámaírói diplomáját. Ebben az országban vannak bőven jogsértések, előfordulnak (egyre gyakrabban) kisebbségellenes incidensek, a hivatalos politikai légkör időnként fojtogató, de a retorikai túlzásnak és pamfletisztikus hevületnek is vannak határai.
Nem az a baj ezzel az iszlámállamozással, hogy alkotmányt sért vagy ilyesmi (nem sért, ez bele kell férjen a véleménynyilvánítás szabadságába), hanem hogy az efféle megnyilatkozások a székelyföldi autonómiaküzdelem komolyan vehetőségét ássák alá – mint ahogy minden egyes Vesszen Trianon! és Székelyföld nem Románia! skandálás is. Persze, elégedetten hátradőlhetünk utána, hogy most aztán jól megmondtuk, csak hát az a kérdés, hogy jólmegmondást akarunk-e vagy autonómiát. Az álmoskönyvek szerint a kettő nem feltétlenül kompatibilis egymással.
Az viszont, hogy a román diplomácia ekkora cirkuszt csinált az esetből, a bicikli túltolásának minősített esete. Mert nézzük csak meg, miről van szó valójában: a román kormány azt kéri számon a magyar féltől, hogy egy olyan rendezvényen, amelyet nem Magyarország kormánya szervezett, miért hangozhattak el Romániát sértő mondatok. Nincs ötletem, hogyan akadályozhatták volna meg ezt a magyar hatóságok, illetve egy ötletem van: ha eleve betiltják a szabadságnapi gyülekezést, biztos, ami biztos alapon. Csakhogy a szomszédos és baráti államban, ahol állítólag tombol a diktatúra, nem szokás demonstrációkat betiltani. Ez lehet, hogy meglepően hangzik egy olyan ország kormánytisztviselői számára, ahol alig néhány napja tiltottak be egy jogkövetelő felvonulást, de attól még így van.
Ha a magyar külügyminiszter minden esetben felhívná román kollégáját, amikor az Új Jobboldal derék szimpatizánsai a legordenárébb módon küldik el az erdélyi magyarokat az anyaországukba, vagy amikor etnikai uszítással találkozunk a mainstream vagy közösségi médiában, az utcán vagy bárhol, akkor a Külgazdasági és Külügyminisztérium telefonkerete elég hamar kimerülne. Arról nem beszélve, hogy érdemes lenne külön Bogdan Diaconu-alosztályt felállítani a minisztériumban (ugye, ő nem egy egzaltált civil, hanem parlamenti képviselő). Ha valakinek indokolt lett volna a telefon után nyúlni, akkor az épp Szijjártó Péter, a marosvásárhelyi felvonulással kapcsolatos román hatósági magatartás jogállami mércével igencsak kétséges volta miatt.
Péntek tizenhárom van, illik rossz hírrel zárni: élek a gyanúperrel, hogy a diplomácia világában nem szokás
csak úgy túltolni azt a bizonyos biciklit. Vagyis annak az országnak a kormánya, amelyben
nincs magyarkérdés,
most megmutatja, ki az úr a házban, és ennek érdekében hajlandó államközi konfliktust is vállalni – ehhez pedig ürügyként jól jönnek az ország politikai rendjét ugyan nem veszélyeztető, de hangzatos márciusi nagyotmondások. A repülő emelkedik, az öveket tessék becsatolni.
Fotó: MTI
