„Bizonyosan semmit, s ha az elszánt ateisták és szabadgondolkodók mégis úgy vélik, hogy a nebulók hitoktatással való „terhelése” ellentmond az alapvető emberi és szabadságjogoknak, hát tekintsenek magukba, s kérdezzék memóriájukat és lelkiismeretüket, hogy amikor ők dirigáltak – tehát tehették! –, micsoda marhaságokkal terhelték az ifjonc elméket?! Úgymint: szocialista etika, marxizmus-leninizmus, párttörténet, ateista világkép…

Én visszaemlékszem, boldogult gyermekkoromban volt hitoktatás, vallásóra, csak nem az iskolában, hanem a parókián, s nem volt kötelező, inkább szigorúan tiltott és üldözendő. S mégis mentünk, ha jónak látták szüleink, s jónak láttuk mi is. Mert bármikor el lehetett volna kerülni, mindenféle büntetés nélkül. Szüleim, többé-kevésbé vallásos emberek lévén, jó szemmel nézték, ha én eljárok a vallásórákra, én pedig semmi rosszat nem találtam bennük, jót annál többet, el egészen addig, hogy néha ministrálásra is adtam a fejem, lévén római katolikus. Erre csak a legjobbakat választották ki, hát még versengtünk is érte.

Itt most a nagy kérdés: legyen-e kötelező vallásoktatás, avagy legyen oly módon fakultatív, hogy egyenesen kérelmezni szükségeltessék? A dilemma egyetlen gordiuszi vágással feloldható: legyen kérelmezhető a távolmaradás. Azokon úgysem sokat fog a jó. Menjenek szabadgondolkodni. Lelkük rajta.”