Szeparatizmus felsőfokon

A gazdagság is frusztrálhat annyira közösségeket, városokat, hogy szívesen kiszakadnának saját országukból. Londoni professzor hekkeli a nemzetállamot.
Hirdetés

A tekintély válságáról ígért izgalmas előadást a Kolozsváron is megtelepedni kívánó, budapesti elit- és vezetőképző, a Mathias Corvinus Collegium. Az MCC gyakori vendégtanára, Malcolm Gillies zenetudós adott elő péntek este a nemzetállami autoritást megkérdőjelező városokról, illetve államok feletti szervezetekről Cities, Nations and Super-states: Crises of Authority címmel. Ezen belül is leginkább Londonról beszélt a magát Európa-pártinak tartó ausztrál professzor.

Malcolm Gillies Bartók Béla zenéjének szakértője, kutatóként már 1989 előtt is járt Budapesten. Emellett gyakorlott egyetemi vezető, a canberrai Australian National University helyettes vezetője volt, 2007-2009. között a londoni City University rektora, 2009-2014 között a London Metropolitan University rektora.
 
Malcolm Gillies Kolozsváron
 
Az MCC-be beiratkozott, jövendő vezetőknek hasznára válhat az is, ha Gillies professzor saját tapasztalatából mesél majd 

a vezetői tekintély erodálódásáról. 

A Wikipedia szerint népszerű és megbecsült vezetője volt a City Universitynek, két év után mégis távozott, mert nézeteltérésbe keveredett az egyetem vezetőtestületével. Akkoriban több rektor is idő előtt távozott tisztségéből, amelyben szerepet játszott az is, hogy a vezető testületek egyre inkább üzleti szemléletűekké váltak.
 
A London Metropolitan University élén töltött időszakának felénél Gillies bizalmi válságba került: 2012-ben 91 százalék nem szavazott neki bizalmat azon a voksoláson, amelyen az alkalmazottaknak csak egy része vett részt, mivel Gillies  körlevélben arra kérte őket, ne töltsék ki a kérdőívet, mivel az nem hivatalos. Akkor a London Met vezetőtestülete kiállt Gillies mellett. Nagyon értékes tapasztalat az, hogyan érdemes vezetőként viszonyulni az ilyen jellegű válságokhoz, reméljük, Gillies professzor majd ezt is megosztja velünk.

De térjünk vissza a nemzetállamokhoz.

Vagyis áttérhetünk az államiság teljesen más szervezeti formáira is – sugallta a professzor, hiszen a nemzetállamot az utóbbi pár évben nagyon sok kihívás érte: Nagy-Britanniában a skót függetlenségi népszavazás, Spanyolországban a nem hivatalos katalán függetlenségi népszavazás, vagy ahol a többség szintén az elszakadásra szavazott: a 2014-es nem hivatalos népszavazás a Velence központú Veneto tartományban. 
 
Az állami tekintély  több szinten is válságban van, véli Gillies:
  • regionális szinten (lásd a függetlenségi népszavazások);
  • szuperállamok szintjén (Görögország alig nevezhető szuverénnek, mivel legfőbb gazdasági döntéseit az EU, azon belül is Németország irányítja);
  • globális szinten (a multinacionális vállalatok gazdasági ereje gyakran már meghaladja a nemzetgazdaságokét – 2006-ban a nemzetgazdaságok kiadása kisebbségbe került a vállalati kiadásokkal szemben, vagyis a nagy pénzügyi válság idején a globális gazdaság szerkezetében már nem a nemzetgazdaságok voltak a domináns strukturális egységek);
  • városok szintjén: a nagy metropoliszok – London, Párizs, Budapest, Berlin –gazdaságilag és életmódban is különböznek saját országuk kultúrájától.
A fővárosokban általában kétszerakkora az átlagfizetés, mint az illető ország szegényebb területein, jóval magasabb az iskolázottság, nagyobb a társadalmi mobilitás. Közülük is London volt az esszéisztikusan előadó professzor fő példája, mivel a brit sajtóban napi téma, hogy

London akár ki is válhat Nagy-Britanniából.

Az Egyesült Királyság mintegy 400 éve egyesült négy királyságból áll: Anglia, Wales, Skócia és Észak-Írország – tömörítette számunkra a szigetország történetét Gillies professzor. Ezek közül Skócia a második leggazdagabb, mert a leggazdagabb terület maga London. A mintegy 40 x 40 km-es területen 8,5 millióan élnek, London az EU hatodik vagy hetedik legnagyobb gazdasági erejét képviseli (számítási szempontoktól függően).
 
Mivel Nagy-Britanniában sokan gondolják úgy, hogy az ország túl sokat fizet be az EU-ba ahhoz képest, hogy mennyit kap, egy jövőre esedékes népszavazáson Anglia például megszavazná, hogy Nagy-Britannia lépjen ki az EU-ból. London viszont határozottan a bent maradást támogatja, mert London attól gazdag és attól pénzügyi centrum, hogy Európa legnagyobb pénzügyi központja.
 
Ezért a Financial Times-ban már olyan cikk is megjelent, amelyben konkrétan leírták, hogy London érdekei túlságosan ütköznek saját hátországának érdekeivel. London abban különbözik Nagy-Britanniától, hogy:
  • nincs saját adókivetési joga (nagyjából azt költi, amit visszakap a központi kormányzattól, bevételeinek mintegy 13 százalékát, míg például New York kiadásainak zömét saját adóiból fedezi);
  • tudásközponttá vált, a nemzetközi tehetségre épít: becslések szerint öt éven belül a diplomás munkások fele külföldi születésű, vagyis a hazaiak kisebbségbe kerülnek a vezető pozíciókban;
  • a képzettség magasabb;
  • a termelékenység mintegy 60 százalékkal magasabb, mint Angliában;
  • az életmód nagyobb mobilitást tesz lehetővé;
  • nagyobb a társadalmi változatosság;
vagyis inkább városállam és világváros, mint egy állam fővárosa. Globálisan és a EU szintjén reprezentatívabb, mint Anglia szintjén.
 
(Ugyanígy a bankok sem képviselik, tükrözik már egyes országok vagy nemzeti közösségek érdekeit, ez a pénzügyi válságban nyilvánvalóvá is vált. 1983-ban egy brit felmérés szerint még a lakosok 90 százaléka vélte úgy, hogy a bankokban meg lehet bízni, mert jól irányítják őket. 2012-ben 19 százalék vélekedett így, vagyis a bankok tekintélye is erodálódott – vonta le a következtetést Malcolm Gillies).
 
Malcolm Gillies Kolozsváron
 
Hogy nem a nemzetállam az önszerveződés egyedüli üdvözítő formája, Gillies az ókori görög városállamok példájával is illusztrálta, amelyek közös veszély esetén szövetségbe tömörültek. Megemlítette az 1-2 milliós lakosságú mini-nemzetállamokat a Karib-tengeren, a nagyjából egy-két városból és környékéből álló miniállamokat a Közel-Keleten vagy a dél-kelet-ázsiai városállamokat, Szingapúrt és a némileg még mindig önálló Hong Kongot.

A városok hatalma nő az államok rovására,

következtetett Gillies. De a nemzetállamok karrierje is alig kétszáz éves, és semmi sem rögzített az államok hosszútávú történetében. Közép- és Kelet-Európa például alakulhatott volna Woodrow Wilsonnak a címlapképen szereplő elképzelése szerint is, amelyet Gillies vetített nekünk.
 
Skóciában is a legnagyobb városban, Glasgow-ban kerültek minimális többségbe a függetlenségpártiak, még ha a teljes népszavazáson elért 46 százalékkal alul is maradtak. Skóciában persze sok mindent tisztázni kellett volna: mi legyen a valutája, tagja maradhat-e az EU-nak, mi legyen a most inkább ráfizetéssel kitermelhető olajával, hol húzódjanak a tengeri határai, és ki „örökli” a Royal Bank of Scotland hatalmas adósságait. Ez a világ hatodik legnagyobb bankja volt, többségi tulajdonosa most a brit állam, amely megmentette a csődtől az adófizetők pénzével.
 
Gillies egyúttal figyelmünkbe ajánlott egy karácsony előtt megjelent könyvet is, amelynek címe DisUnited Kingdom, és arról szól, hogyan nyerte meg Nagy-Britannia a skót népszavazást, és vesztette el Skóciát. Gillies szerint pár éven belül újra komolyan felmerül majd Skócia kiválásának kérdése.

Miért tűnnek sikeresebbnek a városállamok?

A professzor szerint azért, mert könnyebben tudják kezelni a pénzügyi szolgáltatások szektorát, mint a nemzetállamok. Ma már közhely, hogy a laza, sőt hanyag állami szabályozás vezetett a 2008-as globális pénzügyi válsághoz. Gillies-nek úgy tűnik, a városok vagy a nagyvárosnál nem sokkal nagyobb miniállamok könnyebben tudnak alkalmazkodni, ezért ideálisabbak pénzügyi központnak.
 
Szerinte London amiatt aggódik, hogy ha Nagy-Britannia kiválik az EU-ból, akkor jobban magába zárkózhat, és London megszűnik annak a nyitott világvárosnak lenni, amely jelleg őt most ideális pénzügyi központtá teszi. A pénzügyi szolgáltatások szektora jelenleg a brit kormány bevételeinek 20 százalékát adja, illetve a londoni alkalmazottak 14 százalékát foglalkoztatja.
 
London gazdasága nagyjából akkora, mint Ausztriáé (28. a világon). Ha ezt kivonnánk Nagy-Britanniáéból (a világon a hatodik legnagyobb), akkor annak gazdasága nagyjából akkora lenne, mint Indiáé (most a tizedik).

Ha polgármesterek irányítanák a világot

– ez a címe egy amerikai szerző, Benjamin R. Barber 2013-as könyvének, amelyet figyelmünkbe ajánlott Gillies professzor: If Mayors Ruled the World: Dysfunctional Nations, Rising Cities (2013). Barber szerint a nemzetek egyre kevésbé tudják ellátni társadalomszervező funkcióikat, miközben a nagyvárosok reputációja növekedik. Többek között azért, mert a nagyvárosok
  • megoldják a problémákat (mert muszáj nekik, teszi hozzá Gillies. Míg országos szinten húzni lehet az időt az elképzelések és a gyakorlat között, addig a nagyvárosokban ideológiától függetlenül muszáj működtetni a komplex tömegközlekedést, takarítani az utcákat, elvinni a szemetet stb.);
  • világiasabbak, toleránsabbak és liberálisabbak;
  • vezetőik pragmatikusabbak (és korruptabbak is, teszi hozzá Gillies, mert engedély-kibocsátóként és közbeszerzőként közelebb vannak a pénzhez).
Ezért a nemzetek egyre gyakrabban kerülnek csapdába a lokális vagy regionális és a globális szint közt, vezetőik ingadoznak a kettő között. Városok vezetői viszont egyre erősebbek és elismertebbek lesznek egyre több hatalommal, de ők nem nagyon akarnak országos politikusok lenni (vagy Romániában mégis? két polgármestert választottunk eddig államfőnek). 
 
Gillies szerint azért, mert úgy látják, országos szintű mandátumok, feladatok eleve kudarcra vannak ítélve a túl sok figyelembe veendő tényező miatt, és nem lehet hibázni, mert a sajtó egyből kicsinál, míg a polgármestereknek még elnéznek kisebb kudarcokat.
 
Gillies arra következtet, hogy a nemzetek visszafordíthatatlan hatású kihívások elé néznek:
  • új típusú identitások alakulnak;
  • a gazdasági folyamatok alapvetően kezdik ki országok függetlenségét;
  • sok ország teljesen külső forrásokra van utalva (víz – Szingapúr, olaj – Japán, levegő – Kína);
  • és vannak olyanok is, amelyek önként mondtak le saját honvédelmükről (például Málta vagy Új-Zéland).
Szuverenitásuk kulcstényezőit az országok gyakran kereskedés tárgyává teszik, különböző típusú föderációkat és szövetségeket alakítanak, vagyis Gillies szerint a 21. században már nem egyeduralkodó a nemzetállam koncepciója és gyakorlata, pusztán egyike lett az életképes államtípusoknak.
 
Azzal együtt, hogy sok országban felerősödtek a nacionalista folyamatok – válaszolta a professzor a beszélgetésben, amelyben sajnos nem különítettük el elég tisztán az etnikai pártpolitizálást a nemzetállam koncepciójától. 
 
Malcolm Gillies Kolozsváron
 
Szerinte az EU számára az lenne az ideális, ha az egymástól eléggé eltérő országok föderációjává válna, amely országok kisebb vagy nagyobb mértékben vásárolnak be a közös szolgáltatásokból a saját érdekeik szerint, bizonyos alapszolgáltatásokat pedig (alapjogokat és kötelezettségeket) mindegyik tagország megvásárol.
 
A dezintegráció nem megoldás, erre ott van negatív példaként Ukrajna, mondja Gillies, aki szerint a béke bármennyi pénzt megér: bármennyit is kell költeni arra, hogy magas fizetésű és beosztású diplomaták tárgyaljanak egymással a konfliktusok békés rendezése érdekében.
 
Abban viszont egészen biztos, hogy London békésen ki tudna válni Nagy-Britanniából – tért vissza kedvenc témájára a professzor. Egyrészt a teázás, a tárgyalás és a béke több évszázados hagyománya miatt, másrészt 300 ezer ügyvéd dolgozik a városban, akik biztosan elő tudnak jönni egy életképes rendezési tervvel – poénkodta el a végét.
 

Lejegyezte és fotózta Szabó Tünde 

Hirdetés