A történet úgy kezdődik, hogy volt egy koncert Kolozsváron, 1990. február 24-én. Nem, a történet valójában úgy kezdődik, hogy volt egy koncert 1973-ban, a budapesti Huszonötödik Színházban: itt lépett fel Cseh Tamás első zenekarával, az Ad Libitum együttessel.

Ugyancsak velük zenélt azon a bizonyos, ma már történelmi jelentőségű hangversenyen, amelyet napra pontosan 25 évvel ezelőtt tartottak a Kolozsvári Magyar Opera színpadán. Az első olyan esemény volt ez a forradalom után, amelyen magyarországi előadó lépett a kincses város közönsége elé. Felemelő élmény lehetett, maga Cseh Tamás azt írta róla naplójegyzeteiben: „Így kéne mindig énekelni. Ritka ártatlan szeretet, ilyen tapsot még életemben nem hallottam.”

Olvasson még:

Ezt a koncertet „játszották újra” most az Operában, a Kincses Kolozsvár Egyesület és a Cseh Tamás Archívum Alapítvány szervezésében – bár voltak jelentős különbségek a két előadás között. A ’90-es koncerten például nem vett részt az aktuális magyar miniszterelnök felesége, a mostanin viszont igen. Lévai Anikó, aki – mint kiderült – az esemény kezdeményezője volt, igricek, prédikátorok és próféták szellemi utódának nevezte Cseh Tamást, nehéz időkben ő mondta ki az igazságot – nem a sorok között, hanem a sorokban. Bereményi Géza és Csengey Dénes soraiban.

Ha tekintetbe vesszük, hogy rajta kívül Szép Gyula operaigazgató, Gergely Balázs, a Kincses Kolozsvár elnöke, illetve Hanák Gábor, a Cseh Tamás Archívum vezetője is felszólalt, nyugodtan kijelenthetjük, hogy 25 évvel ezelőtt kevésbé fesztív körülmények közt lehetett elénekelni a Munkásszállót vagy az Illegalitásbant – de hát az emlékkoncertek természete már csak ilyen.

És most jön a lényeg: maga a produkció. Amire az Ad Libitum együttes vállalkozott, az mission impossible, és ezért jár nekik a kalapemelés. Róluk van szó:

▪ Márta István – billentyű, gitár, vokál

▪ Novák János – ének, cselló, gitár

▪ Kecskeméti Gábor – fuvola, vokál

▪ Bornai Szilveszter – tangóharmonika, vokál

Arról beszélek, igen, hogy Cseh Tamás-koncert benyomását kelteni Cseh Tamás nélkül istenkísértés. Ezt egykori zenésztársai tudják a legjobban, jelzi ezt a színpadi térelrendezés is: egyikük sem tolakodik a középpontba, körbeülnek, mintha meghagynák középen a helyet annak, akinek itt kéne lennie, ha nem távozott volna a magyar és mindenféle indiánok örök vadászmezejére 2009-ben.

Kicsit nehezen is indul be a muzsikálás, megilletődött a hangulat, és hiányzik a gitár, melyet Novák és Márta csak néha-néha kapnak kézbe, aztán a Váróteremnél az is megérkezik, A 100. éjszakán mi is ott vagyunk, A 74-es évnél facsarodik a szív, a Micsoda útjaim tárárárámja pedig már úgy szól, mintha ő maga is lelépett volna a huszonöt évvel ezelőtti archív felvételekről, amelyek megszakítják az élő műsort. És talán ott is van: az ifjú Cseh András édesapja egyik legkevésbé ismert dalát, az oroszos ritmusú Esténként a kiskocsmábant nyomja el, kicsit esetlenül, de meggyőzően.

És az egész koncertben ezek az „esetlenségek” a leginkább megragadó pillanatok: a zenészek időnkénti csetlés-botlása, az improvizatív mozzanatok, a kikacsintás, Bereményi ironikus-érzelmes szoboravató dalátirata, a grimaszok, a bohóckodás a vége felé – mindez mélyen emberi és nagyon csehtamásos.

Ilyenkor mintha tényleg megjelenne a színpadon valaki, aki addig csak hiányként volt jelen, hogy felemelje azt a magányos gitárt, amely ott hever Márta István mellett a színpadon. Aztán előlépjen vele a rivaldafénybe, és – ha már pont Kolozsváron maradt ki a műsorból – eljátssza mondjuk ezt: Jó reggelt, Corvin Mátyás, szavahihető, jó reggelt, szép Zsuzsánna, pompás az idő.

(Címlapfotó: Lepedus-Sisko Péter)