Horthy Miklós megfelelő előkészítés hiányában elbukta az 1944. októberi kiugrást, Magyarország nyugati felében Szálasi és a nyilasok vették át a hatalmat a német csapatok hathatós közreműködésével. Erdélyt október végére megszállták a szovjet és a román csapatok és közigazgatás. De mi történt mindeközben Kelet-Magyarországon?
És hogyan fordult a második világháború vége kommunista berendezkedésbe? Ezzel az átmenettel folytatta a Korunk Akadémia az 1944–1945: 70 éve történt sorozatát, ahol kedden Rainer M. János történész, egyetemi tanár, az 1956-os Intézet osztályvezetője adott elő Az Ideiglenes Nemzeti Kormány tevékenysége Magyarországon címmel. Alcíme talán még fontosabb: 1944-1945, avagy hogyan látjuk a hetven évvel ezelőtti rendszerváltást – ma?
Egy gyökeres rendszerváltás
ugyanis már évekkel azelőtt a levegőben lógott, hogy 1944. december 21-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés először összeült Debrecenben. Ekkor Európa keleti és nyugati felében még egyaránt háború dúlt, de a változást a történész szerint hiba volna kizárólag a háborús körülményeknek és a vereség következményének tekinteni.
A kortársak számára már rég nyilvánvaló volt, hogy a háború utáni Magyarország teljesen más lesz, mint a háborúba belépő Magyarország. Az akkori folyóiratok arról tanúskodnak, hogy az egész magyar szellemi élet évek óta azzal foglalkozott, mit és hogyan kellene megváltoztani az ország társadalmi, politikai, gazdasági és mentalitásbeli berendezkedésében.
Sok elképzelés született a lehetséges rendszerekről, a liberális demokratáktól a radikális szélsőjobbig mindenki közzétette saját változatát, amelyek meglepően sok kérdésben egyezést mutattak.
Nagyjából konszenzus tárgya volt, hogy min kell változtani:
- Magyarország politikai berendezkedésén: szélesebb társadalmi részvételre kell alapítani, meg kell változtatni a politikai intézményeket;
- demokratizálni kell a közigazgatást;
- meg kell változtatni az anakronisztikus földbirtokszerkezetet: az ország majdnem 60 százaléka mezőgazdaságból próbál élni, de ennek a csoportnak a 90%-a alig vagy egyáltalán nem birtokol földet;
- a magyar gazdaság modernizációjának kulcstényezője az állam legyen, ne a liberális piacgazdaság (ahogy a keleti tervgazdaság, a náci térgazdaság vagy az amerikai New Deal egyaránt az állam aktív szerepét látta megoldásként);
- orvosolni kell a trianoni békeszerződés igazságtalanságát.
Eltértek a vélemények arról, hogyan kellene orvosolni (hol húzódjon a határ, föderatív állam jöjjön-e létre stb.), de konszenzus volt akörül, hogy nem ismétlődhet meg Trianon.
Attitűdökben is eltértek a konzervatív reformerek, a liberális reformerek, a szociáldemokrata reformerek stb., és voltak, akik forradalmi megoldást javasoltak a jobboldal és a baloldal szélén egyaránt. (A nem elhanyagolható különbség közöttük, hogy a szélsőjobboldaliak 1938-tól izmos parlamenti képviselettel rendelkeztek számos, egymást szívből utáló frakcióval, míg a baloldali szélsőséget a kommunista értelmiség szűk kis „szektája” képviselte többé-kevésbé illegalitásban.)
A változtatás lehetőségeit viszont nem ez az eleven, belső diskurzus teremtette meg – állapította meg a történész. Mert 1944 végén már lehetett tudni, hogy
- Magyarország a vesztes oldalon fog kilépni a háborúból,
- zárójelbe kerülnek a reformokról szóló gondolatok,
- Magyarországot a szovjet csapatok fogják megszállni.
Ezért döntő fontosságú, hogy a szovjet vezetők mit gondoltak Magyarországról 1944 végén, de erről a kortársak vajmi keveset tudtak: a Szovjetunió nem kötötte ezt a nyilvánosság orrára.
Volt-e a szovjet birodalomnak magyarpolitikája?
Nem volt – válaszolta meg saját kérdését Rainer M. János. Magyarországnak Sztálin sakktábláján a gyalog szerepe jutott, egy volt a sok közül. A szovjet vezetők pedig inkább ellenségesen viszonyultak Magyarországhoz és a magyarsághoz, mindenféle beidegződés mellett annak köszönhetően is, hogy Magyarország a két nagy 20. századi háborúban fegyverrel harcolt az oroszok ellen.
A Szovjetuniónak a német támadás másnapjától határozott háborús célja volt, szögezte le a történész:
- mindenképpen megtartani az 1939-40-ben szerzett területeket: a Baltikumot, Kelet-Lengyelországot, Besszarábiát;
- befolyási övezetként megtartani Finnországot, Lengyelországot, Romániát, Bulgáriát (esetleg még Törökországot), a Szovjetunióval szövetséges Csehszlovákiát,
- és idetartozott Magyarország is, bár ez a hitleri Németország és a Szovjetunió közötti egyezkedésekben vitás pont volt.
Moszkvában az ambíciók hatalmasak voltak, Magyarországra nem szánt különösebb figyelmet, és ez enyhén ellenséges beállítottsággal párosult.
Mit változtatott ezen 1944?
A belső reformerők egy pillanat alatt minden súlyukat elveszítették. Elsősorban a román kiugrás sikere miatt, amely a szovjet haderőnek jelentős előnyöket szerzett, és ez megváltoztatta Románia kezelését. Ezzel elúszott az a konszenzuális cél, hogy Trianont nem lehet megismételni. A megoldás az lehetett volna, ha Magyarország is gyorsan és sikeresen kilép a háborúból, de ez október 15-én nem sikerült. Innentől érvénytelen minden rendszerváltó koncepció, amit a magyar szellemi élet kitermelt.
1944 azért is fordulópont, mert ekkor nyertek határozottab körvonalat az addig nagyon általános szovjet rendezési tervek Kelet-Európáról. (Erről 1990 után lehetett többet megtudni, árulta el a történész.) A tervek zöme 1944 késő nyara előtt keletkezett.
1941-44. között Sztálin megbízásából több bizottság is gondolkodott azon, hogyan rendezze be a Szovjetunió a térséget a maga érdekei szerint. Ebben Erdély nagyobb szerepet játszott, mint Magyarország: önálló kérdéskörként merült fel. 1943 végéig különféle alternatívák jelentek meg, amelyek kiemelten kezelték
az önálló erdélyi állam visszaállítását.
Ennek fő előnye az lett volna a Szovjetunió számára, hogy Magyarországot és Romániát is Moszkvához köti. „Majd mindketten Moszkvába járnak azért, hogy megkapják az egész Erdélyt, de mi nem fogjuk odaadni nekik” – áll Molotov külügyminiszter egy feljegyzésében. Ez a gondolat valamikor 1943-44 fordulóján eltűnt. Még pragmatikusabb elképzelés váltotta fel, Ivan Majszkij 1944 januárjában kelt tervezete: A jövendő világ kívánatos alapelvei.
Ez akár egy felvilágosodáskori mű címe is lehetne – szórakoztatta közönségét a történész –, de valójában nagyon konkrét határokról, területekről, hadseregekről, közlekedési útvonalakról, ásványkincsekről volt szó benne. És egy érdekes bekezdéssel zárul: amennyiben a második világháborúnak egy német proletárforradalom vet véget, akkor az egész tervezetet újra kell gondolni. Magyarországnak is egy bekezdést szentel:
„A Szovjetunió nem érdekelt erős Magyarország létrehozásában.
Ezen kívül Magyarországnak is – úgy mint Olaszországnak – értésére kell adni, hogy a szövetségesek nem felejtették el a jelenlegi háborúban elfoglalt pozícióját. Ezért a Szovjetunió politikájának Magyarországgal kapcsolatban arra kell korlátozódnia, hogy megőrizze a magyar államot, de lehetőség szerint szűkítse területét a néprajzi elvet szigorúan követve.
Azokban az esetekben, amelyekben az adott elv alkalmazásában valamilyen kétség merül fel, a kérdést Magyarország ellenére kell megoldani. Az Erdéllyel kapcsolatos háromhatalmi döntést (a második bécsi döntést) felül kell vizsgálni a nemzetiségi elvnek megfelelően, de bizonyos előnnyel Románia javára, amelynek a háború után kölcsönös segélynyújtási egyezményt kell kötnie a Szovjetunióval, és amely ilymódon dél-keleten védelmünk fontos tényezőjévé válik. Magyarországot – legalábbis a háborút követő első években – nemzetközi elszigeteltségben kell tartani, Magyarországra ugyancsak jóvátételt kell kiróni.”
Vagyis jóval a román kiugrás előtt Majszkij határozott prioritást fogalmazott meg, és azon is elgondolkodott, hogy esetleg nem kell megőrizni a magyar államot. Románia védelmileg fontos, de nem kaphatja meg Besszarábiát, ezért kompenzálni kell valamivel.
A dolgot súlyosbította, hogy a magyar államiság egyféle újrakezdése 1944 októbere után fronthelyzetben következett be, ahol nem Majszkij és a diplomaták megfontolásai voltak fontosak, hanem a vörös hadsereg érdekei – állapította meg a történész –: minél gyorsabban véget vetni a háborúnak.
A huszadik század leghíresebb cetlije
A szovjet vezetés meglepően fragmentált és ellentmondásos volt, mert nem minden kérdést döntött el Sztálin.
Amiben maga Sztálin döntött: Churchill és a 20. század leghíresebb cetlije, keletkezett 1944. október 11-én Sztálin dolgozószobájában. Egyedül a jobb felső sarokban lévő pipát írta rá Sztálin. „A pillanat alkalmasnak látszott a megegyezésre” – írta visszaemlékezésében Winston Churchill.
A százalékok jelentéséről 70 éve nem szűnik a vita: megszállási rezsimek elosztása, vagy hosszútávú megegyezés Kelet-Európa sorsáról? Magyarország: 50 – 50%. Churchill saját visszaemlékezése szerint számolt azzal, hogy az utókor cinikusnak tartja majd őket, hogy így, egy papírdarabon döntenek népek sorsáról. (Vagyis a százalékok vélhetően nem pusztán ideiglenes megszállási rezsimekről szólnak.)
Felvetette, hogy égessék el a cédulát, de Sztálin azt mondta, ne, tegye csak el. Churchill el is tette a szivarzsebébe, most a Brit Nemzeti Levéltár őrzi. Utána a két külügyminiszter két teljes napon át vitatkozott a százalékokról anélkül, hogy konkrétan megfogalmazták volna, mit jelentenek. Kicsit megváltoztatták Bulgária megítélését, 80-20 arányra, Magyarországét pedig drasztikusan, szintén 80-20%-osra a szovjetek javára.
Október 11-én írja alá a Horthy Miklós által Moszkvába küldött delegáció is a fegyverszüneti megállapodást. Ha a kiugrás sikerült volna, a szovjetek elfogadták volna Horthyt, csak haladjanak előre a csapataik. A kiugrás sikertelensége miatt viszont Magyarország a Szovjetunió szemében teljesen leértékelődött, és december elejéig úgy tűnt, nem is akar magyar kormányt létrehozni, még kevésbé nemzetgyűlést, inkább egy nemzeti felszabadító bizottságot mindenféle jogosítvány nélkül, hogy ne hátráltassa a szovjet katonai műveleteket.
A magyar fegyverszüneti delegáció tagjai – mind magasrangú katonatisztek – azt kérték, hogy ha már a kiugrási kísérlet nem sikerült, hadd térjenek vissza a felszabadított területekre, és alakíthassanak ott kormányt. Helyettük viszont a Szovjetunió egy másik háromtagú társaságot küldött Magyarországra: Gerő Ernőt, Nagy Imrét és Farkas Mihályt, vagyis a moszkvai magyar kommunista emmigráció képviselőit.
A harmadik fontos szereplő a részben Magyarországon, de alapvetően Moszkvában tevékenykedő magyar kommunista vezetés volt. Ez a legtöbb 50-60 főből álló emigráció, amely túlélte a politikai tisztogatásokat. Néhány szűkkörű moszkvai értekezleten megpróbálták körvonalazni saját céljaikat, ezek jegyzőkönyve fennmaradt.
Ebből kiderült, hogy politikai ambíciójuk nem ismert határt, másrészt végletes önbizalomhiánytól szenvednek. 1944 októberében még
fogalmuk sem volt arról, mit fognak csinálni,
vagy mit szabad csinálniuk. Egyesek azt gondolták, a kommunista párt illegalitásban marad a szovjet felszabadítás után is, mások egyenesen proletárdiktatúrát tűztek volna ki célul. A jobban tájékozott Gerő Ernő körvonalazta végül a szovjet kommunista párt taktikai irányvonalát: a magyar kommunista párt egy lehetőleg széles politikai koalíció egyik tényezője lesz.
Ezeken a tanácskozásokon megjelölték azokat a pozíciókat, amelyeket mindenképp el akartak foglalni:
- a közigazgatást,
- a rendőrséget
- és a földművelésügyet.
A tárgyalások végeredményét (pl. a kormánynévsort) 1944. december 1-5. között Sztálin részvételével alakították ki. Sztálin végül elfogadta, hogy ne felszabadító bizottságot, hanem kormányt alakítsanak. De milyen alapon?
Így hozz létre bábkormányt
Kell egy dokumentum, mondta Sztálin Gerő feljegyzése szerint, mindegy, hogy az milyen körülmények között születik. Szálasi is egy dokumentum, a Horthy által kényszer hatására aláírt lemondási és hatalomátruházási dokumentum alapján gyakorolja a hatalmat. Létre kell hozni tehát a hatalom forrásait: ez vezetett az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakításához.
Az világos volt, hogy szó sem lehet semmilyen nemzeti függetlenségről, szuverenitásról. Vagyis csak ideiglenes kormányzás lehet és átmeneti, de hogy mi felé átmenet, arról nem volt szó. Erre csak Sztálin egyetlen mondata utalt december 5-én, amelyet kizárólag a magyar kormmunistákhoz intézett: „Szavakkal nem kell takarékoskodni, de ijesztgetni nem kell. Aztán ha megerősödtek, lehet tovább menni.”
Vagyis a magyar kommunisták olyan ajánlatot kell tegyenek a magyar társadalomnak, amely nem kommunista program, hanem meg kell ígérni mindent. Nem kell forradalmat emlegetni, a párt jelvényét nem vörös, hanem nemzeti színekből kell megkomponálni. A tovább irányát nem kellett magyarázni se Rákosinak, se Gerőnek, se a magyar kommunista elit Szovjetunióban szocializálódótt részének.
Az Ideiglenes Nemzetgyűlés úgy jött létre, hogy a rendkívüli helyzetben összeverődött, bázisdemokratikusnak nevezhető nemzeti bizottságok egyszerűen kijelöltek néhány embert, akiket elküldtek Debrecenbe.
Ekkor jelent meg a népi demokrácia kifejezés
a politikai szótárban, de pontos definíció nélkül – állapította meg a történész. Csak az volt világos, hogy a népi korlátozó jelző, egyébként mindig arra mondták, hogy népi demokrácia, amire éppen alkalmasnak látták. Ma Rainer M. János így határozná meg a jelentését: olyan politikai struktúra, amely egyszerre felel meg a jaltai – kialakítás alatt lévő – konszenzusnak és a szovjet biztonsági igényeknek.
A jaltai nyilatkozat előírta, hogy a legyőzött országokban is demokratikus választásokat kell tartani, amelyeken nem vehetnek részt a háborúért felelős fasiszta, náci, stb. pártok. A szovjet biztonsági igények pedig azt jelentették, hogy az ilyen vagy olyan módon, de demokratikusnak nevezhető politikai struktúrában helyet foglalnak a helyi kommunista pártok, mégpedig kiemelt helyet akkor is, ha ez nem demokratikus választás eredménye.
Ilyen értelemben az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány (INK) száz százalékos, ideáltipikus népi demokrácia volt. A Debrecenben összegyűlt 231 képviselő 39 százaléka nyíltan vagy kevésbé nyíltan a Magyar Kommunista Párthoz tartozott. A vállaltan és radikálisan baloldali pártok csaknem kétharmados többségben voltak.
FKgP = Független Kisgazda Párt, SZDP = Szociáldemokrata Párt, NPP = Népi Parasztpárt, PDP = Polgári Demokrata Párt, Pkv = párton kívüli
Az Ideiglenes Nemzetgyűlést 1945 tavaszán kiegészítették Budapest és a Duna-Tisza-köz képviselőivel, nyár elején a dunántúli képviselőkkel, de ezek az arányok számottevően nem változtak.
A vázolt népi demokratikus elvet tükrözte a hatalmi szervek összetétele is:
A nemzetgyűlés december 21-22-én ülésezett, megalakította a kormányt, felhatalmazást adott neki fegyverszünet megkötésére, hadüzenet küldésére Németországnak. Utána már csak egyszer ült össze, 1945 szeptemberében pár napra, amikor jóváhagyta a kormány intézkedéseit, és megalkotta a magyar történelem addigi legszabadabb, legdemokratikusabb választási törvényét.
A közbeeső időben egy szűkebb párttestületre delegálta a hatalmat: az IN Politikai Bizottságára, amelynek összetétele pontosan leképezte a nemzetgyűlését. A megyei rendőrfőkapitányok között viszont jobboldali nem is volt, a rendőrfőkapitányságok Politikai Rendészeti Osztályain teljes a kommunista túlsúly.
Nemcsak megyékben, hanem városokban is létezett ilyen osztály. A Budapesten működő politikai rendészet mintegy 120 nyomozótisztje közül 83 volt tagja a kommunista pártnak.
Katasztrófahelyzetet örökölt,
és szűk mozgástérrel rendelkezett az Ideiglenes Nemzeti Kormány. A háborús válságmenedzsment tette ki tevékenységének túlnyomó részét a legszorosabb szovjet ellenőrzés mellett: a romok eltakarítása, a mindennapi élet, a szolgáltatások beindítása.
A román és a magyar fegyverszüneti megállapodás tisztázta, hogy Trianon minden bizonnyal meg fog ismétlődni. (Akkor még nem lehetett tudni, hogy rosszabb kiadásban, a kisebbségvédelmi klauzulák teljes kihagyásával.)
Az emberveszteség elképesztő volt, még ha a konkrét számok vitatottak is, tatárjárás utáni képet idéz.
A háborúban a nemzeti vagyon 40 százaléka elpusztult.
Ilyen nehéz feltételek között, korlátozott mozgástérrel és kiegyensúlyozatlan összetétellel az Ideiglenes Nemzeti Kormány kiváló teljesítményt nyújtott – vonta meg a mérleget Rainer M. János. Elindította Magyarországot egy új úton, ahol akkor még nem zárult le minden. Az ideiglenes intézményeknek és az abban tevékenykedőknek Rainer szerint fontos és pozitív helyük van a magyar törtélemben.
A rendszerváltó intézkedések csak a válságmenedzsment után, amellett jöhettek. Ezeket a történész két csoportba osztotta: a múltra reflektálást szolgáló és a jövőre irányuló intézkedésekre. A leszámolás a múlttal a diszkiminatív (zsidó-) törvények visszavonását jelentette, a háborúért felelős szervezetek betiltását, külön intézmények (politikai rendészeti osztály, népbíróságok) létrehozását a háborús felelősség és bűnösség megállapítására (a jaltai és a fegyverszüneti egyezmény előírására).
A jövőre irányult a földreform, az INK legpozitívabb történelmi tette, amely a történész szerint külön előadást igénylő, izgalmas történet. A kormányon belül is vita folyt róla. Az INK és Nagy Imre földművelésügyi miniszter szándéka az volt, hogy a földreformot ünnepélyes törvény szabályozza, amelyhez hívják össze a nemzetgyűlést.
A fronthelyzet és a szovjet vezetés sürgetése miatt kormányrendelet, illetve miniszteri rendeletek „mondták ki a végső szót a magyar parasztság sok évszázados perében”. Vorosilov marsall egyszerűen megfenyegette Dálnoki Miklós Béla miniszterelnököt, hogy ha nem alkotják meg a földreform kormányrendeleteit, akkor a vörös hadsereg áll neki földet osztani. Az INK azonnal, 1945. március 17-én kiadta a rendeletet.
Ennek ellenére viszonylag átgondolt és megalapozott volt a földreform, a magyarországi földviszonyokat és igényeket igyekezett széleskörűen figyelembe venni. Mintegy 750 ezer kedvezményezettje volt, az agrárszegénység részaránya kb. a negyedére csökkent. 250 ezer, mezőgazdaságból élő ember még így is kimaradt a földosztásból.
A többi, jövőre irányuló rendszerváltó intézkedés egészen mást eredményezett:
- a rendőrségben az INK regnálása során vált dominánssá a kommunista párt,
- a debreceni nemzetgyűlést létrehozó önszerveződéseket pártbefolyás alá vették,
- végül nem ezekre építették az új közigaztást, bár erre is voltak javaslatok,
- a gazdasági orientációt megváltoztatták,
de ezért kevéssé felelős az INK. Magyarország gazdaságát a pusztulás és a háborús jóvátétel terhe határozta meg. Gerő Ernő, aki 1945 nyarán lett tagja az INK-nak, kormányfelhatalmazás nélkül kötött kereskedelmi egyezményt a Szovjetunióval, amely a magyar gazdaság stratégiai ágazataiban megalapozta a szovjet befolyást: olajkitermelésben, bauxitbányászatban, alumíniumkohászatban, légi közlekedésben és a dunai hajózásban létrejött szovjet-magyar vegyesvállalatokon keresztül.
A népi demokrácia eredménye a választójogi törvény
is, amely a magyar történelemben először lényegében minden felnőttkorú állampolgárnak választójogot adott. A politikai diszkrimináció – a nyilaskeresztes aktivisták, a politikai alapon internáltak elvesztették választójogukat – helyet kapott benne, ahogy a korabeli Európa minden ilyen törvényében a szövetséges megegyezések előírására. Formailag azonban kifogástalan volt a választójog.
Az 1945. november 15-i választás ennek a népi demokratikus rendszernek a demokratikus korrekcióját jelentette. A háború utáni szűk egy év átmenetisége után a magyar társadalom kinyilváníthatta politikai akaratát, még ha ez nem is volt teljesen egyértelmű és szabályos, mert konzervatív vagy vállaltan keresztény irányultságú párt nem indulhatott a választáson.
Az addig 40 százalékos kommunista képviselet formailag 17 százalékosra zsugorodott. Az, hogy a Független Kisgazda Párt meggyőző többséget szerezhetett, szintén az INK kormányzásának eredménye.
Az ideiglenesség vezetői,
Miklós Béla vezérezredes, az INK elnöke és Zsedényi Béla, a nemzetgyűlés és a politikai bizottság elnöke tipikus magyar sorsot ért meg. Miklós Béla székely lófő családból származott, bár Budapesten született 1890-ben, 1942-ben rövid ideig kolozsvári hadtestparancsnok is volt, a háború vége az első magyar hadsereg parancsnokaként érte. Horthy többek között őt bízta meg a kiugrás lebonyolításával.
Vitatott módon átállt a szovjet csapatokhoz, így került ebbe az egész politikai térbe, bár tipikus katonaember volt. Visszavonult, amikor 1945-ben megszűnt a megbízatása. Az 1947-es választásokon mandátumot nyert az ellenzéki Magyar Függetlenségi Párt színeiben, de megfosztották a mandátumától. 1948-ban halt meg Budapesten, temetésétől megtagadták a katonai tiszteletadást.
Zsedényi Béla felvidéki volt, de bányamester édesapja éppen Máramaros megyében, Aknasugatagon teljesített szolgálatot, amikor ő megszületett. Zsedényi Erdélyben tanult, jogász volt, rendkívül tisztességes, mélyen elkötelezett demokrata, mondta Rainer M. János. 1945-ben ő is kikerült a politikai életből, 1947-ben szintén a Függetlenségi Párt listáján indult, mandátumától ugyanúgy megfosztották, majd ügyvédként dolgozott.
1950-ben koholt vádak alapján perbe fogták, életfogytiglani börtönre ítélték. 1955-ben halt meg a váci börtönben. Az ő sorsuk is egy ellentmondásos, súlyos történet lezárása, véli Rainer M. János, aki szerint az ellentmondásokkal együtt is ez a korszak méltó az emlékezetre.
Ha sikerül a kiugrás október 15-én,
és Horthy át tudta volna állítani a két magyar hadsereget a szovjetek oldalára, az eredmény vajmi kevéssé különbözött volna attól, ami megtörtént – válaszolta a történész a közönség kérdésére Majszkij tervezetére hivatkozva. A szovjet vezetés úgy gondolta, Románia a szovjet védelem része lesz, és azonnal betagozódik a szovjet birodalomba.
Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország és Németország keleti területei más megítélés alá estek, egy köztes zónában helyezkedtek el, amiről még Sztálin sem tudta pontosan, hogy szövetségesei mit engedélyeznek majd. Ezért a szovjetek azt igyekeztek nemzeti adományokkal is magukhoz kötni, aki fontos volt nekik: Romániát.
Úgy gondolták, nemcsak az elit, hanem az egész román társadalom valamilyen szintű lojalitására, hasonulására is szüksége van a Szovjetuniónak, Románia számára pedig Erisz almája egyértelműen Erdély volt – fogalmazott a történész. Besszarábia a román nemzeti identitásnak nem olyan kardinális része, Erdély annál inkább az, mivel itt született meg a modern román nemzet fogalma.
A kisebbségvédelmi garanciák
pedig azért maradt ki a második világháború utáni békeszerződésekből, mert a Szovjetunió semmiféle kisebbségről nem akart tudni. Határozott szándéka volt az 1941. júniusáig hozzá tartozó területek visszaszerzése, ahol nemcsak oroszok és ukránok éltek, és ahol a szovjetek az eszközök széles tárházával éltek: a krími tatárok tömeges kitelepítésétől a látszat- és valódi autonóm köztársaságok létrehozásáig. A nemzetközi garanciák nem szerepeltek a terveiben.
Ennek ellenére Sztálin például eltűrte, és türelmesen végighallgatta, hogy Rákosi Mátyás minden egyes alkalommal súlyos panaszokkal fordul hozzá mind a felvidéki, mind az erdélyi magyarság ügyében. A Szabad Népben nem íratta meg, de minden moszkvai látogatásán előhozta Erdély kérdését – vázolta a történész.
.jpg)
Sztálin elég cinikusan nem mondta meg a ’46 nyarán kilátogató magyar delegációnak, hogy már rég eldöntötte a kérdést, hanem abban a reményben hagyta őket, hogy még felvethetik a párizsi békekonferencián. A Magyar Autonóm Tartományt is olyan taktikai megfontolásokból hozta létre, amelyek miatt 1943-ig a szovjet vezetés komolyan foglalkozott az önálló Erdély gondolatával.
A másik ok az volt, hogy a Szovjetunió nyugati szövetségesei sem tulajdonítottak túlzottan nagy jelentőséget a kisebbségvédelemnek, mert saját befolyási övezetükben az ilyen jellegű problémákat elintézettnek hitték. A baszkok, katalánok, provanszálok stb. nem szerepeltek a politikai napirendjükön, és úgy gondolták, Kelet-Európában sem ezek a kardinális kérdések, majd a demokratikus választások és az USA nagy álma, a teljesen átlátható globális piacgazdaság megoldják ezeket a problémákat.
Súlyos tévedés volt, és nem is az utolsó, mondta Rainer, mert amikor 1991-ben a Szovjetunió összeomlott, sem Nyugat-Európa, sem az Egyesült Államok nem foglalkozott különösebben a térség nemzetiségi problémáival, hanem arra számított, hogy a demokrácia majd magától megold mindent. A rövid történelmi pillanat elmúltával kitörtek a jugoszláv háborúk, és ennek mind a mai napig vannak utórezgései.
Lejegyezte: Szabó Tünde