„Voltak, akik nem keveredtek korrupcióba, de ezek szakmai téren sem tűntek ki. Kelemen szerint a hibák egyik okozója, hogy voltak olyan lépések, amelyekben a központi döntéshozók nem konzultáltak a Szövetség képviselőivel. Tehát nem kérték ki azok véleményét, akik nem értenek mindenhez. Egyszerűen fogalmazva: nem próbált meg vak vezetni világtalant.

Király András székéből több évtizede kimozdíthatatlan oktatási államtitkár a tőle megszokott bölcsességgel megjegyezte: nemcsak a szakmának és a politikumnak kell részt vennie a stratégiai egyeztetésben, hanem az oktatási rendszert működtető szakhatóságnak is, a minisztériumnak. Az államtitkár ezzel a kijelentésével beismerte, hogy a szakhatóság, vagyis a minisztérium, amihez a tanfelügyelőségek is tartoznak, eddig csak a tankönyvbiznisszel és a tanügyi állások árusításával foglalkoztak? A mi feladatunk az, hogy oktatásunkat megfelelő mederbe tereljük, olyan döntéseket hozzunk, hogy biztosíthassuk az oktatás minőségét legalább középtávon.

Huszonöt évvel a rendszerváltás után, megszámolni is nehéz, hány oktatási reformkezdeményezés után felfedeztük a néger nyakán a májfoltot. Mit tettünk eddig? Azt, hogy munkát adtunk pártkatonáknak? Hosszú várakozás után kiírják a versenyvizsgát a tanfelügyelők számára, de kérdés, hogy ezentúl is csak a kormánypártok jelöltjei fognak sikeresen vizsgázni? Az oktatást nagyon el kellene választani a politikától, mert eddig a tanfelügyelők és az iskolaigazgatók politikusok is voltak, ennek pedig megvan az eredménye. A magyar nyelvű oktatás minőségének javulásáról csak akkor lehet beszélni, ha a vidéken élő magyar polgármester és pedagógus gyereke és unokája a helyi iskolába fog járni és nem ingázik valamelyik városi iskolába, főleg nem román osztályba.”