„A volt államelnök sokáig hallgatott. Nem tudni, hogy úgy, mint egy kínai bölcs, mint a családi béke megszállottja – vagy mint sár a fűben. De joga volt. Most megszólalt, leadva némi bizonytalan jelzést. Joga van erre is, mondhatnánk. Ám az ő »érintettsége« más, mint a többieké. A korrupció elleni harcban sorra kerülnek elő régi ügyek (miután a politikai ellenfél bandájának a fele már börtönben van) – és a kérdés az: ki rejtegette és kinek az utasítására rejtegették eddig ezeket az ügyeket? Hogyan juthattak, csalás útján, politikusok százával ingatlanokhoz? A nemzetgazdaság kárára hatalmas vagyonokhoz? A titkosszolgálatok, amelyeknek minden maffiagyanús mozgást jelenteniük kellett volna, hol voltak? Ha nem jelentették az államelnöknek, ha maguk tussolták el az ügyeket, akkor vezetőiknek is felelniük kell! Ha jelentették, és az államelnök szemet hunyt, vagy pedig – ami még rosszabb – maga állíttatta le egyes ügyiratok tisztázását, akkor neki is a legmesszebbmenően viselnie kell a következményeket. Mindkét változatban perelni kell őt, és neki felelnie kell. Külön a saját korrupciós ügyeiért, mert azokért is!

Az utóbbi évtized, két elnöki mandátum a perverzió jegyében telt le. Egy korrupt, felelőtlen szélhámos, politikai kerítő mindent pervertált, amihez hozzányúlt. Legelsősorban a választási rendszert, amelynek nyomán a parlament ma működésképtelen gyülevész társaság. A leszámolást a kommunizmussal (mert önkényeskedő viselkedésében kommunista maradt), a korrupcióval (mert korrupt maradt), a titkosszolgálati múlttal (mert szekusokat pártoló maradt). Szokott gyakorlatává tette a kéjelgésszerű alkotmánysértést, választási csalást és politikai bosszúállást. De pervertálta legfőképpen az igazságszolgáltatás függetlenségének és a jogállamnak az eszményét. Mindemellett Romániát »állandó harctérré« tette. Ahogyan sajnos az Magyarország is, napjainkban a »szabadságharcnak« éppen a váladékos szakaszában.)

Lehet, hogy Elena Udrea egy olyan politikai játszmát űz, amit mi egyelőre nem érthetünk. De az is lehet, hogy a védekezési reflexétől, az önuralom álcája mögött megbúvó pánikérzettől hajtva tulajdonképpen egy mocskos rendszernek, politikai mentora és eszményképe legsúlyosabb örökségének: a maffia-államnak ássa meg, akarva vagy akaratlanul, a sírját.”