Ceaușescu szülinapjára

Tegnap volt a Kárpátok Géniuszának születésnapja. 97 éves lenne, ha élne. De szerencsére nem él.
Hirdetés

Mottó: „A történelem során mindig voltak nagy emberek… Most itt van nekünk Nicolae Ceauşescu! Tíz éve számadó juhászunk – ahogy a krónikáinkban a nemzetvezetőket nevezték. A neki szóló dicsőítések nem légből kapottak. Megfelelnek a valóságnak, de még mennyire. Akkor miért ne tennénk?” Dumitru Popescu, „A Román Kommunista Párt (PCR) XI. kongresszusán elmondott beszéd”, 1974 novembere

Nicolae Ceauşescu (1918. január 26 – 1989. december 25.) volt az egyedüli kommunista vezető, akit kivégeztek a forradalmi évnek nevezett 1989-ben. Ceauşescu nem volt szokványos zsarnok. A párt- és biztonsági apparátus segítségével olyan személyi kultuszt teremtett, mely nem korlátozódott kizárólag a személyére, mint Enver Hoxha Albániájában, hanem kiterjedt feleségére, Elena Ceauşescura és a család más tagjaira is.

A dinasztikus kommunizmus

forgatókönyv kipróbálására tett kísérlet végül kudarcot vallott. A Nagyszebenbe megyei főtitkárnak kinevezett és a Politikai Végrehajtó Bizottság póttagjává választott Nicu Ceauşescut tervezték utódjául felkenni. A diktátor sorsa elszakíthatatlanul összekapcsolódott a párt és az állam második emberévé emelt felesége sorsával.

A szociológus Daniel Chirot kétfajta modern zsarnokságot különböztet meg: a korrupcióét (Batista, Somoza, Marcos) és a bizonyosságét, vagyis az ideokratikusakat, melyeket olyan szereplők jelképeztek, mint Sztálin, Hitler, Mao, Pol Pot, Ceauşescu, Castro, Mengistu. Mindkét típus utálatos, mindkettő elnyomó, de a totalitarizmus nemcsak a szabadságokat igyekszik felszámolni, hanem egy magát tudományosnak beállító ideológia alapján az emberi lét módosítását és a társadalom „megtisztítását” is akarja.

Nicolae Ceauşescu kommunista fanatikus, vagyis

true believer volt.

Az volt a meggyőződése, hogy a szocializmus egy újfajta modelljét valósítja meg. Amikor egy nyugati riporter 1988-ban megkérdezte tőle, mi a hobbija, a válasz szikár és megfellebbezhetetlen volt: „A szocializmus építése Romániában.” Eltökélten hitt egy sor kezdetleges, de ugyanolyan mértékben tartós és öntelt dogmában. Uralkodása kezdetétől elhatárolódott Gheorghiu-Dejtől, a hangsúlyt áthelyezte a színpadiasságra, a személyessé tett propagandára, a tömegben megmártózás hamis, de lépten-nyomon alkalmazott forgatókönyvére. Valójában a szovjetellenes sztálinizmus Gheorghiu-Dej-i és maureri irányvonalát követte, felépítve a reformok délibábját, az állandó innováció egyfajta fikcióját. A személyi kultusz koreográfiája és dramaturgiája voltaképpen annak volt a szimbolikus kompenzálása, hogy a nomenklatúra megőrizte az ország gazdasági forrásai feletti totális ellenőrzését.

Ceauşescu soha, semmilyen formában nem igyekezett csökkenteni a „párt vezető szerepét”. Ellenkezőleg, ennek ellentétét vallotta, nevezetesen azt, hogy egy „objektív törvényesség” eredményeképpen e szerepnek folyamatosan növekednie kell. Ez az elképzelés képezte az alapját annak, amit Ceauşescu szocializmusának nevezhetünk. A párt monolitikus egysége a gondviselésszerű lénnyé kijelölt legfőbb vezér döntéseivel szembeni feltétlen engedelmességet jelentette. Egy egész propagandagépezet működött évtizedeken keresztül azért, hogy megteremtse és fenntartsa

Ceauşescu pszeudokarizmáját.

Hirdetés

Nicolae és Elena Ceauşescu voltak az egyedüli európai kommunista vezetők, akik fegyveres erőszakkal válaszoltak az újjászülető civil társadalom által jelentett kihívásra. Ők voltak az egyedüliek, akik a Politikai Végrehajtó Bizottságon belüli talpnyalókkal, Constantin Dăscălescuval, Emil Bobuval, Manea Mănescuval, Paul Niculescu-Mizillel, Gheorghe Rădulescuval, Lina Ciobanuval, Tudor Postelnicuval, Ştefan Andrei-jel, Suzănica Gâdeával, Constantin Olteanuval és Dumitru Popescuval együtt parancsot adtak, hogy a békés tüntetők közzé lőjenek. Elmenekülésük a Kommunista Párt Központi Bizottsága épületéről, éppen a francia forradalom kétszázadik évfordulóján, megdöbbentő módon hasonlított XVI. Lajos és Marie Antoinette szökéséhez. A Ceauşescu-házaspár a per során méltósággal viselkedett, nem könyörögtek megbocsátásért, semmibe vették vádlóikat. Ez az önbizalom valószínűleg primitív, de következetes leninista meggyőződésük betonstruktúrájából fakadt.

A „csak 500 évenként születő lényként”, „a hősök között is hősként”, a „nemzeti sors építészeként”, a „számadó juhászunkként” ünnepelt embert ezúttal genocídiumot elkövető gyilkosként kezelték. Ceauşescu szemszögéből nézve a per egy koholmány, idegen érdekek szolgálatában álló ellenforradalmár puccsisták által kitervelt bohózat volt. Az ostromlott vár sztálinista mítoszában nevelkedett Ceauşescu – az ő szemszögéből nézve – Joszif Dzsugasvili szavai és félelmei igazságának élő bizonyítékával szembesült. Ebből is fakad reakciójának két eleme:

a lenézés és a gyűlölet.

„Csak a Nagy Nemzetgyűlés előtt fogok válaszolni”, hangoztatta a megrögzött, impertinens, hajthatatlan kommunista militáns. Valószínűleg eszébe jutott az összes dicsőséges momentum, az extázis minden pillanata, az imádat bizánci rítusai, melyekben még alig néhány napja fürdött, találkozói a világ nagy embereivel. Eszébe jutott ifjúkora összes tüntetése, Doftána, Sztálin és a Szovjetunió istenítése, a misztikus internacionalizmus. Mára megerősítést nyert: Nicolae Ceauşescu úgy halt meg, hogy az Internacionálét énekelte a kivégzőosztag előtt. „Ma semmik vagytok a világban, / Harcoljatok, hogy ti legyetek a minden.” Az, aki semmi volt a világban, több mint két évtizedre minden volt és mindennek hitte magát Romániában.

Ha Ceauşescunak alkalma lett volna a Nagy Nemzetgyűlés előtt beszélni, valószínűleg egy pro vita sua dicsőítésre vetemedett volna, ezzel elhúzva a nagy nemzeti áltatás történetét. A diktátor történelme a hitek, a szenvedélyek, a fanatizmus, a bűnök, az önáltatások, a tömeglelkesedések, az árulások és a végső vereség történelme. Ez egy „sokoldalúan fejlett szocialista társadalomnak” nevezett tragikomédia, valójában

egy illegitim és bűnös rezsim,

egy társadalmi, gazdasági és erkölcsi katasztrófa történelme, melynek több ezer feláldozott ember, szétzúzott sorsok, észbontó tervek, sok vér és óceánnyi keserű emlék volt a következménye.

Hirdetés