„Rokonszenvvel figyelgetem a kísérletet, mely valamilyen etnikumok fölötti erdélyi párt létrehozását próbálja nyélbe ütni, az országrész hagyományai és valós érdekei nevében. Egy olyan pártot, ami erdélyi románokat és magyarokat közös frontba tömörítene az erdélyi autonómia megteremtésében, a bukaresti központosító törekvések ellenében, a transzilván hagyományok újbóli felerősítésében.

Ez a projektum olyan »minimumokat« fogalmazna meg, mint Erdély gazdasági önállósága, három hivatalos nyelv – a román, a magyar és a német – bevezetése, komoly hatáskörökkel rendelkező tartományi törvényhozás, adminisztráció stb. stb. Rokonszenvvel figyelem, de minden, a lelkemet melengető jó érzés ellenére nem tudok hinni benne. Sajnos.

Mert Erdély már régen nem az, ami még 1920-ban is volt, népek, kultúrák keleti Svájca, amiből – az ide-oda való csatolgatás helyett – független országot kellett volna teremteni, olyat, amilyen volt még nagy történelmi kényszerek idején, s akkor volt igazán virágzó. Igen, vallom, Erdélynek külön országgá kellett volna válnia, ha már mindenképpen elhatároztatott a történelmi Magyarország szétdarabolása. Külön országgá, mely maga sáfárkodhat gazdasági-természeti adottságaival, s oly kultúrát építhet tovább, amiben jól megfér egymás mellett a magyar, a román és a német, de színesíti a zsidó, a szerb, a szlovák, a ruszin, a bolgár kultúra is. Mert annyiféle élt egymás mellett.

Ez talán közvetlenül a második világháború után is reális álom lehetett volna, ha a nagyhatalmak akkor is nem az oszd meg és uralkodj politikáját érvényesítik a kis népek megnyomorítására, az egymás ellen való kijátszására.”