„Emlékezni kellene, de oly rövid az emlékezet! Szinte minden nyomorúságot hősiességgé, minden szennyet széppé emel. A történelemhamisítás malmai lassan őrölnek, s a Diktátor átvedlik a nép szeretett fiává. (Egy áprilisi felmérés szerint megnyerte volna az államfőválasztást Nicolae Ceauşescu, a huszonöt éve kivégzett kommunista vezető, ha indulhatott volna a novemberi romániai voksoláson.) A besúgók és besúgottak fényképei ugyanazon a falon lógnak, csak a besúgókról több méltató szó esik. A megyei párttitkárok helyét elfoglalják a prefektusok. (Demokratikus szemléletmódjukra vall a kovásznai kormánymegbízott tüsténtkedése kézdivásárhelyi feketezászló-ügyben. Bár a büntetőtörvénykönyvből kivették a román szimbólumok elleni támadás vétségét, keresni kell valamilyen passzust, aminek alapján megtorolható ez az arcátlanság – mondta a törvényesség őre…)

Azt már gondolni sem merem, hogy a kommunista titkosrendőrség ereje átszállhatna a Korrupcióelleni Ügyészségre, a nép lelkes tetszésnyilvánítása – Akasszátok fel a korruptakat! – közepette.

Mivel nehezen tanulunk és könnyen felejtünk, a történelem sokszor megismétli önmagát.

Ezért kellene valamiféle adventet ülnünk ama 1989-e megváltó karácsonynak nevezett fordulatra emlékezve. Bűnbánatot tartanunk. Tükröt magunk elé is. Mit tettünk, mivé lett a világ munkánk által? Sikerült-e megállítanunk az elszegényedést? Hatékonnyá tennünk az oktatást? Sikerült-e elmélyíteni a társadalmi, közösségi szolidaritást? Csökkentenünk a kivándorlási vágyat?

Ha tíz évvel ezelőtt még talánnal válaszolhattunk volna e kérdésekre, félő, hogy mára csak a lehajtott fej és a nem maradt.

Az elmúlt huszonöt év is immár történelem. Elegendő és elengedhetetlen harc lesz bevallani. Hamisan tanúskodik azonban, aki a legújabb kort december 22-től és Bukarestből datálja. Az 1989. december 11-én a Magyar Televízió Panoráma műsorában sarjadt, és december 15-én Temesváron Tőkés László református lelkész parókiáján és paplakja előtt bontakozott ki.”