„Ez a kölcsönös távolságtartás (figyeled, milyen elegánsan, hűvösen, mondhatni diplomatikusan fogalmaztam?) bele van építve minden társadalomba, meghatározott közösségi normák és hagyományok mentén szocializált egyed (magyar vagy román, német olasz, holland vagy angol) alkatába. Mindig működik az én és az ők közötti különbségtevés mechanizmusa. Mindig választunk, válaszokat adunk az elsődleges ingerekre. Lehet, hogy az anyaországiból ilyen közösségen kívüli ellenség képét váltjuk ki. De fordítva is igaz lehet.

Embere válogatja. Van aki úrra tud lenni rossz érzésein, és az egészen felülemelkedve valamilyen magasabb nemzetpolitikai vagy összemberi szempont szerint gondolkodik, cselekszik, szavaz. Elfogadja, hogy különbség van köztünk, sőt örül annak, hogy nem vagyunk mind szabvány-magyarok, egyen-székelyek és sorozat- („stas”) -erdélyiek. Másfél millió emberől éppen úgy futja rohadékra és humanistára, hazafira és bunkóra, mint a tízmillióból, csak az arányokat vedd figyelmebe, hazádnak rendületlenül, ó siralom-magyar.

Hogy konkrét önös példával éljek: én, S. M. nem érzek semmilyen közösséget (életkoromnál, neveltetésemnél, zenei ízlésemnél fogvást) azokkal, akik a rap-et tartják a mai zenei művészet csúcsának. Nem szeretem a slam poetryt, a „ganajtúrók mocskos irodalmát”, mondta egy idős költő barátom, akinek még futja igazi rímekre és időmértékes verselésre, bár nyugdíja szerint földönfutó. Ezzel máris egy új kategóriát teremtettem a magam számára, a nemszeretemékét. Ha rákérdeznek, el is mondom, de ettől még lehetek ugye jó, jobb, tisztességes magyar vagy bunyevác?”