A nevetségestől a hiteles őrületig

Zavarba hoz a lelki pőreség. Jobban, mint a meztelenség. Zavarba hoz mindenki, aki kiáll a színpadra, és önmagát adja.
Hirdetés

Nem húzza be a pocakját, nem borotválkozik, nem nyiratkozik. Fog néhány papírlapot, és az előadásra összeválogatott irodalmi szövegeket, személyes gondolatokat, talán naplórészleteket is, felolvassa róluk. Majd teátrális lendülettel szétszórja.

Bumfordi jelenség így Pippo Delbono. Szerethető is lenne, de átlép egy határt: a hegedűszó hatására táncra perdül. Ne gondoljunk semmi koreográfiára: csak hadonászik és pörög, majd egy perc elteltével liheg, hisz nem bírja ezt a tempót. Ez a határ a nevetségesség. Kínos. Zavarba hoz.
 
Nagyon nagy elvárásaim voltak, nem tagadom, és ez öreg hiba. 2009-ben Európai Színházi Díjat, pontosabban Új Színházi Valóságok díjat vett át, akkor hallottam először a nevét. Azóta sem sikerült megnézi előadását, de meg voltam győződve róla, hogy világszám. 
 
Alexander Balanescu és Pippo Delbono az Interferenciákon
 
Az Interferenciákon meggyőződtem: ha valamikor, mondjuk fiatalkorában, nagyon nagy ereje volt egy-egy előadásának, ma már csak árnyéka egykori önmagának, ma már csak a közönség megosztásában számíthatunk rá: miután többen zajosan távoztak a nézőtérről, az előadás végén mások még zajosabban, brávózva ünnepelték Pippo Delbonót.
 
Furamód mégis tudok viszonyulni a tegnap esti produkcióhoz. Szép versek, szép szövegek hangzottak el. Az olasz nyelv gyönyörű, dallamos, Delbono pedig nagyon jó szövegmondó. (A fordítást nélkülöztem volna, az est másik kínos folyamata volt a színész interkaciója egy láthatatlan női hanggal.) 
 
És az előadásnak volt egy másik szereplője is, Alexander Bălănescu. Őt nagyon szívesen hallgatom, akár hegedül, akár beszél. És az Amore e carne-ban róla is megtudhatunk sokmindent, mégsem hoz zavarba. Teljesen más habitiusa van, mint Delbonónak: nyugodt, csendes, nem extrovertált. Furcsa páros. Nem mondanám, hogy kiegészítik egymást, vagy ellenpontjai egymásnak, csak ott vannak a színpadon, két párhuzamos állítás. Interferálnak.
 
 
Hasonló konstrukciót épített fel Felix Alexa is, az Egy őrült naplója rendezője: Marius Manole kelti életre Popriscsint, vele interferál Bălănescu, aki a zenei aláfestést és a hangeffektusokat biztosítja, és a mellékszreplőket személyesíti meg. Nagyon egyszerű minden megszólalása, mégis izgalmas. Több, mint végszó, amire a kolléga válaszolhat, de nem színészkedés, nem kísérik rafinált gesztusok és cizellált hangsúlyok. 
 
A gogoli őrület Manole alakításában bontakozik ki: a szerény, félénk, törékeny, reménytelenül szerelmes irodista a szemünk láttára kerül át az elmebetegség virtuális valóságába. Írása egyre zavarosabb, szakadtsága egyre feltűnőbb, de mégis az a hátborzongató, hogy megéli és ugyanakkor kívülről szemléli sajátmagát. 
 
Elmerengek a könnyei hitelességéről, a képlékenységéről, amivel egyik állapotból a másikba navigál, és persze örülök, hogy házhoz jött egy fővárosi előadás. Jó lenne, ha többször interferálnánk ilyenekkel. 
 
Fotók: Biró István

Hirdetés