Horace Engdahl, a svéd akadémia és a Nobel Bizottság tagja azt állítja, hogy a lusta jólét miatt a nyugati irodalom elsorvadt. Mit válaszolhatnának erre a keleti írók?

Kelet igyekszik utolérni nyugatot. De bárhova is néz az ember, azt látja, hogy a feladat lehetetlennek tűnik, hiszen a cél mozog, és a szinkronizálásra vágyó keletiek által beazonosított modellek szöges ellentétükké változnak át. Ennek egyik kitűnő példáját Horace Engdahl szolgáltatja, aki a La Croix lapnak adott egyik interjújában olyasmit mond, ami a keletiekbe fojtja a szót.

Az írót a téma határozza meg.

Az a téma, amely nem foglalkoztat mindenkit és nem válik kampánytémává, de rendkívül jól meghatározza egy társadalom természetét. A XIX. században Dobrogeanu Gherea elismerte, hogy a román írók kitűnőek, vannak köztük rendkívüli tehetségek, de reálisan nézve a dolgokat, soha nem lesznek képesek utolérni nyugati felebarátaikat, egyszerűen azért, mert mindig a szegénység terhe nyomasztja őket, és a létfenntartásukhoz dolgozniuk kell. Márpedig az igazi alkotás teljes odaadást igényel. Az igazi szociológus Gherea természetesen látta, hogy a hiba az egész társadalmi modellben van. A román társadalom strukturálisan alkalmatlan arra, hogy folyamatosan fenntartson egy intenzív intellektuális életet.

150 évvel később Romániában a dolgok teljesen változatlanok, de most másra szeretnék kitérni. Az értelmiségi élet gondja keleten mindig az időszakosság és a forráshiány volt. A politikai terv, elméletileg, nem lehetett más, mint a kulturális tervek támogatása és az erre szánt költségvetések növelése. A nyugattal való szinkronba kerülés vagy állami támogatásokat, vagy a mecenatúra serkentését, vagy hosszú távon koherens tervekkel rendelkező alapítványok létrehozását jelentette.

Horace Engdahl szerint azonban nagy gond van ezzel a politikai tervvel, főleg a szinkronizmust biztosító szubsztrátumával. A fent említett interjúban tulajdonképpen azt mondja, hogy a nyugati író alkotó vénáját elsorvasztotta a lusta jólét és a támogatási formák intézményi keretekbe foglalása, és hogy az ázsiai és afrikai írók sokkal erőteljesebbek. Egy keleti író számára valósággal sokkoló azt hallani, hogy

a szenvedés és bizonytalanság a kívánatos.

„Korábban az írók taxisként, mozgóárusként, titkárként vagy inasként dolgoztak, hogy megélhessenek. Samuel Beckett és sokan mások így éltek. Nehéz volt, de az irodalom ezáltal bizonyosfajta erőre tett szert.”

Következésképpen, állítja a svéd akadémikus, rossz dolog az íróság szakmává válása, mely az irodalom hanyatlásához vezet, és a kockázatot tovább fokozza, hogy a globalizálás az egész világban támogatási hálózatokat hoz majd létre a szakmásodott írók számára.

Ha a globalizálás képes lesz majd mindenhol létrehozni az intézményi uniformizálódást, akkor ez a mi keletünket is lefedi majd és a kérdés másképp vetődik fel. De addig nem kerülheti el a figyelmünket, hogy Romániában ritkaságszámba megy az irodalmat szakmaként művelő író, és csak kivételként jelent meg és csak akkor, ha ő maga képes volt rákapcsolódni a globális támogatási hálózatokra, melyek lakhatást, ösztöndíjakat, fesztiválmeghívásokat stb. biztosítottak neki. Amúgy a fiatal értelmiségi ugyanazzal a drámai dilemmával szembesül: írjon, vagy pénzt keressen egy nyomorból kiemelkedő élethez?

Mindenesetre, megváltozott a cél. Ha a nyugat lassan-lassan változtatni fog és többé nem fogja úgy fenntartani az irodalmat, mint eddig, ami nem is lenne csoda, ha tovább mélyül majd a válság, akkor mi, a több és nagylelkű támogatásra vágyó keletiek hirtelen létalap nélkül maradunk. És íme, egy újabb különbség, mely ezúttal leküzdhetetlen és éppen ezért még nehezebben fedezhető. A szinkronizmus gyakran csapdákkal van tele.