Ezek az emberek nem tudnak románul (esetleg nagyon haloványan), a feliratok többnyire kétnyelvűek, a hivatalokban elvárásnak számít mindkét nyelv ismerete. Mi több, ezek a megátalkodottak otthon, egymás közt kizárólag az anyanyelvükön beszélnek – az autonómiáról nem is beszélve.

 

A manipulatív szándék már fel sem tűnik, ha az Adevărul riportja egy lenne a sorban a hasonló „tényfeltáró” anyagok között, nem pazarolnánk rá puskaport. A székelyek egy részének hiányos románnyelv-tudásával (ami létező probléma, kétségtelen) sem kívánunk – ezen a helyen – foglalkozni. De még az újságírói munka ordító szakmaiatlanságával sem, amely legfényesebben az interjúalanyok neveinek kezelésében mutatkozik meg.

 

Mert ezek a nevek egészen lenyűgözőek: Retikin Cziozite, Szolomi Kordos, Moniko Mihai, Siladi Biler, Tereak Tunder, Fevronia Keresztes, nem sorolom. RETIKIN CZIOZITE – uramistem, hát kikkel találkozott ez a hölgy, ufókkal? A Székelyföldön? (Kis spekulálással egyébként sikerült megfejtenünk a fantázianevet, a tulajdonosát meg is találtuk a Facebookon.)

 

Miután kiröhögtük magunkat, szusszanjunk fel egy kicsit. Nem csak arról van itt szó, hogy az újságíró nem értette meg elsőre az alanyok nevét, ezért hallás alapján halandzsázott egyet. (A Nobel-békedíj mai kihirdetésének élő közvetítését nézve, hallgatva én sem értettem pontosan az indiai és a pakisztáni díjazott nevét, lányos zavaromban el is kezdtem keresgélni a Gugliban, sikerrel.) A jelenség ugyanis tünetértékű.

Ha szeretnék közelebbről megismerkedni valakivel, akit csak látásból ismerek, az első feladat, hogy megtudjam a nevét. Ha nem érdekel valakinek a neve, azt jelenti, hogy ő maga sem érdekel. Ha egy újságíró nem fordít gondot arra, hogy helyesen írja le az interjúalanyai nevét, azt jelenti, hogy nem érdeklik az interjúalanyai. Hogy amit mondanak, pusztán illusztráció valamihez, egy előfeltételezéshez. És ezért, bármily meglepően hangozhat, nem pusztán az illető újságíró a hibás.

 

Hányszor olvastuk, hallottuk, halljuk, amikor magyar politikusokat Béla úrnak, Hunor úrnak, Zsolt úrnak szólítanak a médiában – az udvarias érdeklődéssel elfedve az ignoranciát. Azt, hogy egyszerűen nem fontos, hogyan is kell szólítani az illetőt; ha fontos lenne, utánanéznének. Ha valóban érdekelné a médiát és a közvéleményt, hogyan élnek és mit gondolnak az őket (is) érintő kérdésekről azok az egzotikus törzsből való népek ott az úgynevezett Székelyföldön, akkor személyiséggel rendelkező polgárokként kezelnék őket. És a név a személyiség kulcsfontosságú tartozéka: nem járulékos elem, hanem az identitás része. A retikinezés és szolomizás annak

a tragikomikus lenyomata, amely Románia véleményformáló elitjét és az országnak ezt a sajátos etnikai közösségét elválasztja egymástól.

 

És bár nincs benne sok köszönet, ezt a felismerést mégis megköszönhetjük a Ramona Găină nevű riporternőnek. Látja, hölgyem, én le tudtam írni a nevét helyesen, bossomeg.