„Az orosz megfigyelők azt mondják, hogy a szavazatokat túl nagy termekben számolták meg és a folyamat általában nem felelt meg az ezzel kapcsolatos nemzetközi standardoknak”, írja a londoni The Guardian napilap szeptember 19-i számában. A Russia Today hírcsatorna szintén arra célozgatott, hogy elképzelhető a végeredmény elcsalása, ezzel kapcsolatosan a rendkívül magas („észak-koreai”) részvételi arányt említették. Tisztázzuk, nem a krími népszavazásról van szó, hanem a legfrissebbről, a Skócia függetlenségéről szólóról.

A moszkvai propaganda közmondásos pofátlanságán túlmenően, mely mindig is képes lenyűgözni minket, megemlítendő az a különleges figyelem, amit Oroszország az eseménynek szentelt, és a Skócia függetlenségéért síkra szállóknak nyújtott támogatása. Putyin rezsimje számára Skócia esetleges leválása Nagy-Britanniáról igazi égi manna lett volna. Sok szempontból. Először is azért, mert önmagában már a folyamat is azt a gondolatot hirdette, hogy „népszavazásokat” kellene tartani minden úgynevezett „jegelt régió” esetében. Másodsorban Nagy-Britannia, Amerika fő európai szövetségese, a Biztonsági Tanács állandó tagja meggyengülését és hiteltelenné válását nagy örömmel fogadták volna Moszkvában. És főleg, íme, elérkezünk a harmadik és valószínűleg legfontosabb okhoz: egy ilyenfajta  eredmény jelentős lendületet adott volna egy egész sor hasonló folyamatnak az EU-n belül. Katalónia és Baszkföld Spanyolországban, Lombardia Olaszországban, Flandria és Vallónia Belgiumban, talán még Bajorország is mind ilyenfajta példák. Márpedig mi lehet Oroszország számára ínycsiklandóbb, mint egy széteső, belső feszültségek által megbénított, pacifista, a keleti expanziós hatalommal szembeszállni képtelen EU.

A legutóbbi események bennünket is érintenek. Méghozzá nagyon is közvetlenül. És nemcsak azért, mert az ukrajnai harcok az ország határától alig néhány száz kilométerre zajlanak, vagy Transznisztria miatt. Hanem azért is, mert Székelyföld autonómiája ebben a kontextusban más dimenzióra tesz szert. Nem feltétlenül az a gond, hogy az RMDSZ úgy döntött, a nyilvánosság elé áll egy Székelyföld autonómiájáról szóló dokumentummal, hanem az, hogy a vitákra egy robbanékony külpolitikai légkörben kerül sor. Az RMDSZ tapasztalt politikusai az utóbbi két évtizedben

gyakran használtak ilyenfajta „politikai csali”-kat.

Mivel 1996 után az idő legnagyobb részében kormányon voltak, ezáltal igyekeztek semlegesíteni a hatalommal elkerülhetetlenül együtt járó kopást. Akár a kétnyelvű táblákról van szó, akár az egyetemek tannyelvéről. Igaz, eddig sohasem álltak elő hivatalosan ennyire radikális dokumentummal. De azok a gondok is mások, melyekkel az RMDSZ ma szembesül. A kérdéses dokumentumnak pedig törvényjavaslatként semmilyen konkrét értéke nincs, és valójában nem gyakorol semmilyen nyomást a kormánykoalíciós partnerekre sem, mert az alkotmány módosítását feltételezi. Ami a következő években lehetetlen lesz, ha megnézzük a parlament jelenlegi konfigurációját, és még középtávon is eléggé nehezen megvalósítható.

A kérdéses kezdeményezés az RMDSZ számára a legvalószínűbb módon

csak egy taktikai lépés,

hogy némi tartalmat kölcsönözzenek Kelemen Hunor elnökjelöltségének és ezzel fogják ki a szelet a magyar radikálisok vitorláiból, nemcsak a hazaiakéból, hanem a magyarországiakéból is. A múltban már láttunk hasonló lépéseket, a Szövetség hagyományos választói rétegének Tőkés László és a Magyar Polgári Párt javára történt megkopására adott reakcióként. De most sokkal nehezebb az ilyenfajta politikai egyensúlyozás kezelése. Legalább három ok miatt. Az első: a magyarországi (EU-ellenes, nyílt Putyin-párti szimpátiákat mutató) jobbikos nacionalista szélsőségesek megerősödése (a legutóbbi választásokon több mint 20 százalékot értek el!), ami Orbán Viktor FIDESZ-ét, a kormánypártot is diskurzusa radikalizálására kényszerítette, az addig már tőle megszokotton túlmenően. Másodsorban, a Krím és a skóciai függetlenségi lépés (még ha kudarcot vallott is) szeparatista kirohanásokat serkentett egész Európában. Harmadsorban, az RMDSZ vezetőségének valamiképpen fel kell sorakoznia az Orbán-kabinet által gyakorolt, nacionalista lényegű hivatalos budapesti diskurzus mellé. Ne feledjük, a romániai magyar lakosság zöme a kábeltelevíziós csatornákon keresztül közvetlenül össze van kötve a magyarországi politikai élettel.

De az egész ügynek valószínűleg van egy láthatatlan része is. Feltételezhetnénk, hogy Victor Ponta és a PSD azért

visszafogottak a reakcióban,

hogy ne korbácsolják fel a kedélyeket a kormánykoalíción belül. De íme, Traian Băsescu sem állt ki kemény nyilatkozatokkal, holott a kormányfő kétszínűségét könnyen és elég hatékonyan ki lehetne használni. Elena Udrea, az elnök által támogatott párt jelöltje pedig szintén megelégedett néhány mérsékelt kritikus nyilatkozattal, ami viszonylag meglepő, ha nagyrészt az erdélyi választókra akar támaszkodni. A fő ok az, hogy az RMDSZ – valódi, konkrét hatások nélküli – törvénykezdeményezését a romániai fő hatalmi körök sokkal inkább viszonylag jóindulatú lépésnek tekintik, melynek az az érdeme, hogy elbátortalanít potenciálisan sokkal veszélyesebb és destabilizálóbb akciókat, például olyan masszív és erőszakos utcai tüntetéseket, melyeket a (Jobbikhoz hasonló) szélsőségesek szíthatnának, esetleg – miért ne!? – az orosz titkosszolgálatok támogatásával.