„A párt (még mindig) létezik. Van alapszabályzata, jelvénye, honlapja. Vannak területi szervezetei, helyi vezetői és elnökségi tagjai. Rendelkezik személyzettel, irodákkal, infra­struktúrával. Sőt, még egy elnökjelölttel is büszkélkedhet. Ennek ellenére Csipkerózsika-álmát alussza. Pedig nagy szükség lenne a jelenlétére egy eredményesebb alternatíva felkínálásához, valamint a kormányzó párt munkájának a számonkéréséhez. A sikereik sorában megemlíthetjük a városnapok megszervezését, az autonómia-karavánt és még néhány politikai kezdeményezésüket, de összességében csak hiányolni lehet egy ellenzéki alakulattól elvárható határozott fellépések sorát.

A kormány oldalán álló politikusok célja egyértelmű: rózsaszínű képet alkotni a saját nevükkel is fémjelzett Ponta-kabinetről. Ebben a helyzetben nagy szükség volna olyan ellenzéki gazdasági és kisebbségpolitikai szakértői csoportokra, amelyek arról tájékoztatnak, hogy milyen gyakorlati haszonnal járt a magyar szavazatok bukaresti beolvasztása. Nagyon szép kimutatásokat lehet készíteni arról, hogy mennyit fektetett be a kormány a Székelyföldön és a magyar többségű településeken, de ha ezeket az adatokat összehasonlítjuk az ország többi részén megvalósuló beruházásokkal, akkor a számok már előjelet is válthatnak. Hasonló a helyzet, ha azt vizsgáljuk, milyen mértékben tudtunk élni kiharcolt jogainkkal, illetve mennyire tudtuk élvezni a visszaszerzett javainkat. Egy-egy ilyen elemzés a „sikeres” kormányzati szerepvállalást kudarccá faraghatja.

A (kisebbik) kormánypárt vezetői feloldották a tudathasadásukat. Ma már nem fér semmi kétség ahhoz, hogy kinek a malmára hajtják a vizet. Ilyen szempontból érthető, hogy nem kritizálják, sőt, lehetőségeik szerint támogatják az államelnöki tisztség várományosát. Nem számít, hogy a magyar szavazók milyen politikai felhatalmazást szántak nekik. Az opportunista elvek minden egyebet fölülírtak.”