Várad felett ezüstmadarak szárnyán érkezett a halál

Várad hetven évvel ezelőtti szőnyegbombázására már csak nagyon kevesen emlékeznek. Jósa Piroskával, továbbá korabeli fényképekkel, újságcikkekkel és naplórészletekkel elevenítjük fel a város gyászos napjait.
Hirdetés

Nem vagyok történész, de szeretném minél jobban ismerni a város történelmét, melyben élek. Pontosabban minél több ember történetét: ezekből áll össze ugyanis Nagyvárad története is.

Azokra az öregekre gondolok, akik ismerik a városnak azt az arcát is, amelyet lassan már csak a ponyvákkal takargatott, omladozó műemlékek, a Rulikowski-temető eltűnőben lévő sírkövei vagy a Körös-part kiöregedő fűzfái „mesélhetnek” el unokáinknak. A napok múlásával egyre kevesebben maradnak. Viszont akik még vannak, nagyon szívesen mesélnek, ha valaki megkérdezi és türelemmel meghallgatja őket.

Jósa Piroska várad-szőllősi otthonában (Fotó:Mészáros Tímea)

Jósa Piroska nyugalmazott kör- és üzemorvos, helytörténetíró egy olyan sokat látott ember, akit jóformán kérdezni sem kell. Bejárta a fél világot, sokat anekdotázhat élményeiről, a „mesés keletről”, a „kincses nyugatról”, a macskákról (öt példánnyal is rendelkezik) vagy éppenséggel a fiatalon elhunyt, szeretett húgáról. Most azonban nem erről kérdeztem, hanem Nagyvárad történetének gyásznapjairól.

Szeptember 6-án volt hetven éve, hogy a második világégés véres végjátékának részeként a szövetséges légierők a június 2-i támadást követően másodjára is lebombázták Nagyváradot. A FRANTIC hadművelet (1944. június 2. – szeptember 19.) a legsúlyosabb légi hadművelet volt a második világháború során Magyarország ellen, mely rendkívül nagy pusztítást végzett nemcsak Nagyváradon, hanem például Kolozsváron, Szatmáron, Szolnokon, Debrecenben, Miskolcon, Szegeden és Püspökladányban is. Az üldözött, meghurcolt és kegyetlenül kivégzett mintegy 25 ezer zsidó, cigány vagy más nemzetiségű nagyváradi áldozatra kötelességünk méltó módon emlékezni, de nem szabad megfeledkeznünk a bombázások során elpusztult magyar polgárságról sem.
 
 
A Jósa-család 1936-ban. Jósa Gábor ölében: Jósa Piroska
(Fotó: Jósa Piroska archívuma)
 
Jósa Piroska tízéves volt a bombázások idején, így konkrét emlékei vannak a mindennapossá vált légvédelmi riadókról, a gépmadarak „ezüstös” csillogásáról, az állandó rettegésről, valamint a mentés után hazaérkező édesapja megtört arckifejezéséről. S bár ő sem kimondottan történész, de sokat látott emberként élményeit papírra vetette, és összegyűjtötte azokét is, akik hozzá hasonlóan emlékeznek/emlékeztek a bombatámadás által sújtott Nagyváradra. Ezt kiegészítette a korabeli sajtó beszámolóival, így állt össze az a könyv, mely tíz évvel ezelőtt jelent meg a Partiumi füzetek sorozatban Ezüstös gépmadarak szárnyán érkezett a halál címmel. Igaz, mindössze pár száz példányszámban.
 
Jósa Piroskát várad-szőllősi otthonában kerestem fel, hogy a bombázás kerek évfordulója apropóján idézzük fel az akkori eseményeket. Szubjektív visszaemlékezését a szekrény tetejéről előkerült fényképek, megsárgult kordokumentumok, családi levelezések tették számomra konkrét értelemben is kézzel foghatóvá, ezt próbálom most visszaadni az olvasónak a már említett könyvben is szereplő tényszerű adatok kíséretében.
 
 
Légvédelmi óvóhely Győrszentivánon 1944-ben (Fotó: Fortepan, Konok Tamás)
 
1944 áprilisában váratlanul kiadták a nyári vakációt, mely közel egy esztendeig tartott – emlékezett vissza Jósa Piroska, aki akkor negyedik osztályos elemista volt. A szünidőt háborús események árnyékolták be: a rádió naponta zavaró repüléseket és légi veszélyt jelentett az akkori Magyarország területén. A lehetséges célpontok között ott szerepelt Nagyvárad is, ezért a légvédelem rendelkezése alapján minden ház köteles volt óvóhelyeket (légókat) építeni. Ezek derékszög alakú, másfél méter mély, két méter széles gödrök voltak, melyeket deszkákkal fedtek le. Sokan lelték halálukat ilyen kezdetleges bunkerekben: családokat temetett be a föld, de volt, aki a légnyomás következtében vesztette életét.
 
Szőllős akkor még nem tartozott Váradhoz. A színmagyar településen mindössze két román család lakott, ők is jól beszéltek magyarul. Az egykori jómodú falu házait a kommunizmus idején számolták fel, és alakították ki a Nufărul negyedként városhoz csatolt telep mai képét. A Rákóczi úton (mai Bumbacului utca) állt a Jósa család háza, melynek udvarán szintén létrehoztak egy földalatti óvóhelyet. Ez kitűnő játszótér volt a tízéves Piroskának, és nyolcéves húgának, Ibolyának, valamint a szomszédságban élő fél tucat gyerekseregnek. Itt játszottak június 2-án is a gyerekek, amikor a rádió légi veszélyt jelzett.  A gyerekek bodzaágakkal díszítették fel a bunkert, ugyanis már akkor felmérték: könnyen meglehet, hogy ez lesz az ő sírjuk. Ekkor került sor Nagyvárad első szőnyegbombázására, melynek – az akkori első sajtóbeszámolók szerint – 84 halálos áldozata volt. Ez a szám később 105-re emelkedett.
 
Nagyvárad, a város amerikai bombázása 1944-ben
(Fotó: Fortepan, National Archives) 
 
A Bihari Hírlap 1944. június 24-i száma összegezte a károkat. A bombázás következtében 159 ház teljesen lakhatatlanná vált, 840 megrongálódott. Az angolszászok összesen 260 bombát dobtak le, köztük több 800 kilogrammos volt. Elsősorban a dombokon elterülő Nilgesz-telep, a nagyállomás és környéke, a vasúti hidak, a csendőrlaktanya és a közkórház voltak a célpontok. Ez utóbbinak az udvarára esett 800 kilogrammos bomba nem robbant fel, és mintegy nyolc méter mélyen fúródott a talajba. Találat érte viszont a belgyógyászat pavilonját, aminek következtében 18 beteg hunyt el. A kórházból a betegeket az Ulmann-palotában, a Gittye házban és a zsidó gimnáziumban kialakított betegellátó helyekre költöztették. Mivel Szőllős nem volt célpontja a vasmadaraknak, az itt élők többsége, köztük Jósáék is szerencsésen túlélték a támadást, az ijedelem és a sokk emléke azonban minden későbbi légi riadónál felelevenítődött. Abból pedig egész szeptember végéig nem volt hiány.  
 
 
Jósa Piroska gyerekrajza 1938-ból (Fotó: Mészáros Tímea) 
 
A korabeli újságok részletesen számoltak be a Nagyváradot ért támadásról, majd az azt követő romeltakarításról. A beszámolók legfontosabb üzenete, hogy Nagyvárad lakossága hősiesen állta ki a próbát: a mentés során példátlan egységről és emberségről tettek tanúbizonyságot. A halottakat 1944. június 5-én nagy pompával, több ezer ember jelenlétében temették el: 69 koporsóban összesen 84 hősi halottat (sok áldozat csak később került elő a romok alól). A sors fintora, hogy még egy fél évszázad sem telt el, és a „polgári áldozatok örök nyughelyeként” emlegetett tömegsírnak már híre-hamva sem volt. Az emberi közöny, a múlt minden emlékének tudatos eltörlése nyomán tűnt el az áldozatok közös sírja – jegyzi meg Jósa Piroska. A támadás áldozatait a hősi halottakat megillető díszpompával ravatalozták fel, díszszázad vonult ki a temetőbe, de az egyházak, a katonai és polgári hatóságok képviselői egyaránt jelen voltak és gyászbeszédet mondottak. Akkor még nem tudhatták, hogy három hónappal később még súlyosabb csapás éri a várost, még több halottat temet a város – ráadásul a légi támadások gyakorisága miatt egyházi szertartások és gyászbeszédek nélkül.
 
A második szőnyegbombázásra 1944. szeptember 6-án került sor. A város ünnepelni készült: a házakat fellobogózták, a székesegyházban reggel Te Deum-éneklésre készültek annak emlékére, hogy négy évvel korábban Nagyváradra is bevonult a Horthy Miklós kormányzó vezette magyar hadsereg. Sokan úgy vélik mind a mai napig, hogy a szövetséges hatalmak tendenciózusan időzítették a bombázást arra a napra, ami Nagyvárad számára piros betűs ünnepnap volt, de Jósa Piroska szerint ennek csekély a valószínűsége, hiszen ugyanezen a napon több várost is bombáztak.
 
 
Részlet Kuglis Mária naplójából. 1944 augusztusa  
 
Az első légi riadót tíz óra körül jelezték, de a tulajdonképpeni támadás később történt meg. Az elsődleges célpont a nagyállamos, illetve a várad-velencei állomás volt, ahol egy német katonai csapat vesztegelt. Összesen 160 polgári személy és húsz német és magyar katona vesztette életét. Az Árpád vezér utat a szó szoros értelembe megsemmisítették, találat érte a réti református templomot, a Pray György utcai nagypréposti házat, a Szociális Testvérek házát, de hasonló pusztulás történt a velencei Hajótéren és a Kolozsvári úton is. 
 
Mivel a Jósa család velencei kertjéből rá lehetett látni a várad-velencei állomásra és Velencére, testközelből láthatták, miként hullnak a városra a bombák. A felnőttek imádkoztak, a gyerekek az óriási dübörgéstől megijedve sírtak. A légi támadás után, az óvóhelyükről kimerészkedő család elsőként láthatta, milyen károkat okoztak a gépmadarak. A megszokott városkép eltűnt, s a leszálló porfelhőben látni lehetett: a velencei állomás egyik szárnya teljesen megsemmisült. A bombázás során Jósa Piroska egyik nagynénje is életét vesztette, aki a Hajótéren volt fodrásznő.
 
 
Felhívás légi veszélyre. 1944, Budapest. (Fotó: Fortepan, Ember Károly)
 
A támadás után napokig zúgott a lélekharang az áldozatok emlékére. A nagyvárad-réti reformátusok templomát is találat érte, ezért az istentiszteleteket a Dobó Katica Polgári Leányiskola (mai CFR-kórház) tantermében tartották. Dr. Szabó Lajos, az egyházközség lelkipásztora szeptember 12-én levelet intézett a hívekhez, amelyben közölte: az újonnan épült iskola, kultúrház, parókia egyaránt „gonosz támadás áldozata lett”. A levélben arra kérte a híveket, hogy bár „néhány perc alatt közel húsz esztendő áldozatos munkája semmisült meg”, tegyék félre a kishitűséget, és Istenben bízva kezdjék előröl az építőmunkát.  
 
Zitmann Ferenc várad-velencei plébános szeptember 15-én a következőképpen fogalmaz: „Az emberi fantázia gyenge, a szó kifejezéstelen, vérszegény, hogy leírni tudjuk amit láttunk, hallottunk, tapasztaltunk. Az első bomba a plébániától 100–150 méterre fekvő szeszgyárra esett. Ettől kezdve aztán valósággal szántott a bombazápor. (…) Úgy nézett ki ez a szegény Velence, mint egy nagy ravatal. (…) A szomorú emlékű szeptember 6. után négy napig egyebet sem csináltunk, mint temettünk, vigasztaltuk az életben maradottakat, már amennyire a gyenge emberi szó vigasztalni tudott. ” 
 
1944. szeptember 27-én hatoltak be a szovjet és román csapatok a városba, de visszaszorították őket az ellentámadásba lendült német és magyar csapatok. A Tudor Vladimirescu hadosztály és a Vörös Hadsereg csapatai végül 1944. október 12-én foglalták el a várost (a győzelem emlékére egyébként immár húsz éve ezen a napon kezdődnek a városnapok Nagyváradon). Az idegen katonák egy része beköltözött a káptalan sorra, ahol 5–10 fős csoportokat alkotva fosztogatásba kezdtek, a 33 éves Újhelyi István káptalant egy pár csizmáért lőtték agyon.
 
 
Romeltakarítás (Fotó: Fortepan, Konok Tamás) 
 
Jósa Piroskában még elevenen él az emlék: az ezt követő időszakban szinte teljesen kiürült Szőllős. A helyiek – mint sokan mások Erdélyből – a Dunántúlra menekültek. Mivel a családfő 1916-ban már egyszer menekülni kényszerült az oroszok elől, és tudta, hogy ez mivel jár, nem hagyta el Szőllőst, sőt vállalta, hogy a szomszédok távollétében ellátja a hátra hagyott jószágokat. Bár az a hír járta, hogy az oroszok összeszedik és elviszik a gyerekeket, Jósa Piroska szerint Szőllősön nem bántottak senkit – legfeljebb a disznókat lőtték le puskával, ha éppen megéheztek. És nem is oroszok voltak, hanem ázsiai kommunisták.  
 
A bombatölcsérek egyébként sokáig éktelenítették Várad egyes utcáit, a Fő utcán is még évekig látszottak a repesz ütötte lyukak az épületeken és a villamosvezeték oszlopain. A Szőlős felé vezető úton később úgy oldották meg a lakáshiányt, hogy a bombatölcséres területet házhelyekként értékesítették.  
 
1945 márciusától a város politikai és közigazgatási vezetését a helyi kommunisták vették át, majd az 1946-os ál-választások után ez így is marad hosszú évtizedekig. S bár a szőllősi házak többsége épségben „megúszta” az 1944-es bombázásokat, az ezt követő kommunista falurombolást már nem sikerült túlélniük. De ez már egy másik történet…

Hirdetés