„Az álláspontok gyökeresen eltérnek, a szakadárok teljes autonómiát és az önvédelmi erők fegyverben tartását követelik, a xenofób ukrán vezetés számára viszont bármilyen komolyabb önrendelkezés elfogadhatatlan! A szankciók nem vezetnek eredményre, s Rasmussen NATO-főtitkár oroszokat intő nyilatkozatai sem – ráadásul a dán politikusnak hetei vannak hátra, elhamarkodott kijelentéseiért és esetleges döntéseiért már nem ő, hanem utódja felel.
De térjünk vissza a szakadárok által követelt önrendelkezéshez, hiszen itt van a nem is annyira mesebeli kutya elásva. A kilencvenes évek elején, a Szovjetunió szétesése és felbomlása után a volt tagköztársaságok oroszbarátsággal nemigen gyanúsítható politikusai az örökölt szovjet csődtömegért az oroszokat tették meg bűnbaknak, rajtuk akartak bosszút állni minden lehetséges módon. Politikai szankciókkal vagy pogromokkal – gondoljunk a taskenti metróban történt vérengzésekre. Ne feledjük: a felbomlás után durván számítva is több mint harmincmillió orosz került a föderáció határain túlra, kisebbségbe, teljes jogfosztottságba. Vannak országok – a magukat demokratának tartó balti államok például –, ahol máig nem rendezett az ott élő oroszok jogi helyzete! Másutt, mint Ukrajnában, olyan alkotmányt fogadtattak el, amely nemhogy a kisebbségi jogokat, de a kisebbségek nyelvhasználati jogát sem ismeri el. A dicsőséges kijevi forradalom után az első lépés épp a kirekesztő nyelvtörvény visszaállítása volt, ezzel mintegy olajat öntöttek a tűzre. Azóta is minden módon korlátozzák az oroszok jogait, megsemmisítik kultúrájukat, üldözik nyelvüket. Érdekes: az emberi jogokra oly fogékony és érzékeny Európai Unió mintha nem venné észre mindezt, ők orosz agresszióról beszélnek és arról, hogy Oroszország nem tartja tiszteletben a határokat.”