„Cristian Diaconescu, Traian Băsescu új pártjának, a Népi Mozgalom Pártjának volt elnökjelöltje – helyette ugrott be Udrea asszony is, már csak ő hiányzott –, feladva az avantgárd kötelező aszkézisét, karrierdiplomatához méltatlan módon kezdte el taglalni a magyar autonómia ügyét, vádaskodva és rágalmazva. A krími párhuzammal kissé messzire ment, még nem tudja, amit a vak argentin látnok, Jorge Luis Borges precízen megfogalmazott: ha a világon valamiről beszélnek, valami elhangzik, vagy leírásra kerül, bármikor valósággá is válhat. »Ahogyan a magyar külügy­minisztérium értelmezi a székely auto­nó­mia ügyét – fejtegette –, figyelmen kívül hagyva a román–magyar alapszer­ződést, hasonlít ahhoz, amire Oroszország hivatkozott a Krím annektálásakor, noha a nemzetközi jogban nem lehet legitimitást találni az etnikai alapú területi autonómia fellengzős elképzeléseihez.« Ezzel elismerte, hogy Székelyföld és Krím között van párhuzam, s belekeverte Magyarországot is az elnökválasztási kampányba.
Ponta közben röhög a markába, ő ezzel (egyelőre) nem foglalkozik, nagyokos külügyé­rére hagyja. Titus Corlăţean pedig azzal érvel, hogy az alapszerződés nem fogadja el a kollektív jogokat, következésképp az etnikai alapon szerveződő autonómiát sem, megfeledkezve arról, hogy a nevezetes alapszerződés 1996-ban született, azóta, tizennyolc esztendő alatt sok víz lefolyt a Dâmboviţán, a Dunáról nem is beszélve.”